Pf. 3.
Stewart sziget
Kedves Douglas és Mark,
Remélhetőleg hamar megkapjátok ezt a
levelet - mivel van néhány jó hírem a kakapók országából a Stewart sziget déli
részéből. 1989 augusztus 25-én 8 óra 45 perckor egyik kutyaidomárunk, Alan Munn
és az ő hű angol szettere, „Ari" felfedeztek egy új kakapo nőstényt Lees Knobhoz
közel, 380 méteres körzeten belül. „Jane" 1,25 kg súlyú és nagyon kapálózott,
amikor Alan felemelte. Éppen befejezte a vedlést, ám láthatólag egészséges, így
néhány napon belül átröpítjük új lakhelyére, a Tőkehal szigetre.
Még egyszer
szeretnék köszönetet mondani látogatásotokért. Nagy valószínűséggel ez segítette
a „Nagy Zöldeket" az őket megillető népszerűséghez.
Tisztelettel,
Andy Roberts (a kakapo program vezetője)
Később további jó hírek érkeztek a kakapókról. Két újabb nőstényre bukkantak
a Stewart szigeten és át lettek szállítva a Tőkehal szigetre, ezzel a teljes
populáció létszáma 43-ra duzzadt.
Eközben a Kis Zátony szigeten több
hím kezdett először búgni, beleértve - mindenki örömére - a kilenc éves „Snark"
is. A Stewart szigeten született, 1981-ben, s ő volt az egyetlen kakapo, amelyet
ebben a században ember látott.
De a legjobb hírek csak később jöttek.
Éppen, mikor a nyomdába indultunk, egy nagyon zaklatott Don Merton telefonált,
hogy közölje: egy friss kakapo fészekre leltek, amelyet egy kilenc éves nőstény,
„Heather" hozott össze, és megtömte egy tojással.
A kakapók a Kis
Zátonyhoz és a Tőkehal szigetekhez való szállításának veszélyével számolni kell,
de ez az egyetlen remény arra, hogy megmenekülhessenek. Heather fészke az első
bíztató jele annak, hogy a terv életképes, és most mindenki feszülten várja,
hogy a tojása mikor pattan fel, és hogy képes lesz-e majd felnevelni kicsinyét a
új lakásában?
Kaptunk egy levelet Kes Hillman-Smithtől is, Zairéből,
amiben arról tájékoztatott minket, hogy három északi fehér rínó keletkezett
Garambában, mióta eljöttünk, s ezzel a populáció számilag 25-re ugrott. A lelkes
személyzet ezeket a neveket szabta ki az újoncokra: „Mpiko" - ez bátorságot
jelent, „Molende" - ez kitartást, „Minzoo" - ez pedig egy csillagot.
Fontos felismerni, hogy nem minden életmentő expedíció jár feltétlenül
eredménnyel: gyakran sötétben tapogatózunk. A Garamba terv elején erőteljes
nyomást kellett gyakorolni a zaireiekre, hogy minden fehér, északi rínót
betereljenek a karanténba. Az ottani kormány is ellenezte. Azt állították, hogy
a rínók az ő tulajdonaik, és nem akarnak állatkerteket szponzorálni velük.
Szerencsére úgy tűnik: a döntés helyes volt. Mint kiderült, fogságban nem nagyon
pároznak; az utolsó 1982-ben született, amikor is vadonban ennek a tízszerese
jött létre.
A Mauritiusból érkező híre még vegyesebbek voltak. A vörös vércsék
meglehetősen jól vannak, és Carl úgy véli, hogy most már talán száz is van
belőlük, ha összeadjuk a vadonban élőket és a 12 tenyészpárt. Ugyanakkor a
valóban vad, rózsaszín galambok száma 10 alá esett. Néhány galamb, amely
rabságban nevelkedett, szabadon lett eresztve. Ők - mert eddig sikeresen
elkerülték a vadászokat - köszönik, jól vannak.
A visszhangos
törpepapagájok közül legalább egy el kellett, hogy pusztuljon, mióta utoljára
találkoztunk velük, néhányuk pedig már akkor párzáskésznek tűnt. 1989
novemberében Carl talált egy törpepapagáj fészket három tojással. Ezek egyike
nem sokkal később rejtélyes körülmények között eltűnt, ezért megkockáztatta a
maradékok biztonságba helyezését. Ennek köszönhetően mindkét tojás sikeresen
kikeltődött, s az új egyedek láthatólag életvidámak, életerősek.
Talán
a leglényegesebb (a nem ornitológusoknak): a „Rodrigez" vegi denevérek száma a
vadonban meghaladta az egyezret.
Kontrasztként álljon itt egy levél, amelyet egy Kínában dolgozó házaspártól kaptunk:
Kedves Douglas és Mark,
Nagyon élveztük a Yangzte delfines
akciót - de kicsit bűnösnek is éreztük magunkat! Mostanáig Nanjing gyáraiban
dolgoztunk, három hónapon át. Kellemesen teltek napjaink, s mikor távoztunk,
tiszteletünkre megfőztek egyet a delfinekből, így 201-re apadhatott a számuk.
Üdvözlettel,
Ui.: Bocs, két delfin volt - a férjem most emlékeztetett, hogy az őszinteség megkívánja: volt benne egy embrió is.
Talán maradt egy kis remény a Yangzte folyó számára, hogy maradnak delfinjei, dacára a mi túlzott érdeklődésünknek. Talán a fél-fogságban, a Tongling és az új, Shi Shou rezervátumokban van esélyük - bár már sosem lesz olyan az életük, mint egykoron: vadon, szabadon. Persze a zaj és egyéb szennyezések tovább nőnek.
Senki sem tudja, hogy hány másik veszélyeztetett faj létezik. Még csak azzal
sem vagyunk tisztában, hogy hány különböző állat- és növénytípus található a
földön. Megközelítőleg 1,4 milliót sikerült eddig beazonosítani, és néhány
szakértő véleménye alapján még vagy 30! millióval kell ugyanezt tennünk. Nem
meglepő hát elgondolkozni azon, hogy a hold felszínéről többet tudunk, mint
saját planétánk egyes részeiről. Sok állat- és növényfaj kipusztul még mielőtt
tudatára ébrednénk létezésüknek: például a mélytenger feltáratlan részein vagy a
trópusi esőerdő csendesebb sarkain.
És ez nem csak a kis, homályos
teremtményekre áll, amelyek igyekeznek kerülni látószögünket. Néhány
meglehetősen érdekes madagaszkári esőerdei felfedezés történt a közelmúltban,
például a Douglas barátom és általam vezetett 1985-ös aye-aye felkeresést
követően. Az erdőkutatók két új lemur fajra leltek: egyiknek, melyet az
arany-bambusz lemur névvel illettek, gyönyörű, aranyszínű a szemöldöke,
narancsos a pofija, és vastag, vörösesbarna kabátot visel; míg a másik a feje
tetején viselt arany-narancs koszorúról lett elnevezve aranykoronás
„sifaká"-nak.
Minkét lemur fajta közös jellemzője a ritkaság és
tulajdonképpeni ismeretlenség. Mi lehet hát szerepük Madagaszkár esőerdeiben? És
egyáltalán van-e valami hatásuk ránk? Mik a túlélésükért folytatott küzdelmünk
fő motivációi? Nem tudjuk. Kihalhatnak még mielőtt tudósaink kiötölnék a
megmentésük módszerét. A természetvédelem mindig egyfajta verseny az idővel.
Ahogyan a zoológisták és botanikusok új területeket tárnak fel, kétségbeesetten
keresik a megszűnésben lévő fajokat, olyan ez, mintha egy égő könyvtárban egy
papírra megpróbálnánk lejegyezni néhány könyv címét, amelyet már soha senki nem
fog majd elolvasni.
Persze a kihalás, mint jelenség, már évmilliók óta
megvan: állatok és növények már akkor is szűntek meg, mikor az ember még nem is
létezett. De ami megváltozott, az ezeknek az eltűnéseknek az aránya. Évmilliókon
át átlagosan egy faj végeztetett be. De a legnagyobb fajszámcsökkenés az elmúlt
300 év hagyatéka.
És az elmúlt 300 év folyományaképp az utolsó 50-ben
számszerűleg még több kihalás ment végbe.
És az elmúlt 50 évnek hála,
az elmúlt 10 újabb rekordot állíthatott fel.
A növekedés mértéke tehát
a legelkeserítőbb az egészben. Most már ott tartunk, hogy évente több mind ezer
faj van halálra ítélve.
Pillanatnyilag 5 milliárd ember tolong a
földecskén, és egyre szaporodnak. A vadélettel küzdünk, versengünk a területért.
Egyedül magukban, az esőerdőkben fellelhető az egész növény- és állatvilág fele,
s ezekből a területekből egy Szenegálnyi méret semmisül meg minden évben.
Oly sok a veszélyeztetett állatfaj világszerte (számuk aránymutatója
három hetenként növekszik), hogy Douglasnak és nekem még további háromszáz évre
volna szükségünk a felkeresésükhöz. És ha úgy határoznánk, hogy a kihalófélben
lévő növényeket is látni szeretnénk búcsúzóul, az könnyedén belekerülhetne még
vagy 1000 évünkbe.
Minden távol eső zugban találunk olyan embereket,
mint Carl Jones és Don Merton, akik a megmentésükre áldozzák életüket. Nem
ritkán az ő tevékenységük menti meg az egyes fajokat a teljes megszűnéstől.
De tulajdonképpen miért is zavaró folyamat a kihalás? Számít, ha a
Yangzte folyó delfinjei, vagy a kakapók, esetleg az északi fehér rínók, vagy
bármely más létforma csak a tudósok feljegyzéseiben létezik?
Igenis
számít. Minden állat és növény részét képezi környezetének: még a Komondo
sárkányoknak is meg van a maguk szerepe abban, hogy az ökológiai egyensúlyt
fenntartsák a maguk kis törékeny szigetén. Ha eltűnnének, ugyanez történne sok
másik fajjal is. Ennek megelőzése saját fajtánk túlélésének is alapköve. Állatok
és növények biztosítják a számunkra életmentő szerepű gyógyszereket és az
élelmiszert, beporozzák, meghozzák a termést és alapanyagot szolgáltatnak sok
ipari folyamathoz. Ironikusan: gyakran nem a nagy és szép teremtményekre, hanem
a csúnyább és kevésbé dramatikusokra van nagyobb szükségünk.
Sőt,
több-kevesebb faj szerepe szinte eltörpül az olyan fő környezeti problémák
mellett, mint az általános felmelegedés, vagy például az ózonlyuk. Ám amíg a
természet mérhetetlenül rugalmasnak mutatkozik, kell hogy legyen egy határa is
tűrőképességének. Senki sem tudja, mennyire jutunk majd közel ehhez a határhoz.
Tény: ahogyan sötétedik, úgy gyorsítunk.
Van egy utolsó oka is a
törődésnek, és hiszem, hogy ennél több nem kell. Természetesen ennek köszönhető
az, hogy sok ember szentelte életét a rínók, törpepapagájok, kakapók és delfinek
szimpátiájának védelmezésére. Kb. így hangzik: a világ szegényebb, sötétebb,
magányosabb hely lenne hiányukban.