Ritka, avagy közepesen ritka?

„Miért jöttetek ilyen messzire, Mauritiusra, csak nem azért, hogy találjatok valami ócska, lekattant vegetáriánus denevért?" A Landrover ijesztõ kanyargásba kezdett.   Egyik dolog, amit Richard Lewisról tudni kell, s valóban érdemes róla tudni, hogy ornitológus. Amikor ezzel tisztában vagy, minden más mellékessé válik.   „Egyszerûen nem tudtam kitalálni - tiltakozott megfordulva székén szónoklatába kezdve -, hogy miért pont Rodrigezbe igyekeztek. Talán vegetáriánus denevérért? Mert ott nem túl ritka jelenség."   „Nos, ez relatív - tiltakozott Mark. - Talán nem túl ritka mauritiusi mércével, ám ez a legritkább vegetáriánus denevér a..."   „Mi a csudának nem maradtok Mauritiuson?"   „Nos..."   „Egyáltalán mit tudtok Mauritiusról? Mi mindent?"

Mániákusan dolgoznak, ami zavarba ejtõ, amíg fel nem fogod a probléma súlyát, és annak fokozódási ütemét. Ökológiailag mondva Mauritius háborús terület, és Carl, Richard, valamint mások - beleértve Wendy Strahmot, egy hasonlóképp megszállott botanikust - mint mûtõsök tevékenykednek a frontvonal mögött. Rendkívül kedves emberek, gyakran kimerültek a sok törõdéstõl. Türelmetlenségük gyakran fekete humorban tör ki, mert olyan sok kritikus helyzettel szembesülnek, hogy a nagyon, égetõen fontos helyzetre már nem jut idejük.   Munkájuk fõként Carl állattenyészetére fókuszálódik a Fekete folyó falujában, és Richard másnap odavitt minket.

„Íme - szólt Richard egy nagy kalitkára mutatva, ahol lerobbant esernyõk lógtak lefelé -, rodrigezi gyümölcs denevérek. Most, hogy látták õket, megnyugodhatnak. Késõbb majd jobban szemügyre vehetik, de elõrebocsátom: unalmasak. Semmiségek ahhoz képest, amik itt vannak. Például rózsaszín galambok... Itt található a világ néhány legritkább, legszexisebb madárfaja."

„Ez Pink" - mondta.   Megnéztük.   Pink két mélybarna szemével feszülten figyelt ránk. Ficánkolt kicsit az ágába kapaszkodva, és persze alapvetõen irritálta ottlétünk.   „Pink egy mauritiusi kestrel - mesélte Richard -, de nagyon furcsa."   „Tényleg? - csodálkozott Mark. - Nem tûnik annak."   „Miért, milyennek találod?"   „Egész kicsinek. Csillogó barna tollak borítják a szárnyait, matt barnák és fehérek a mellkasát, látványos karmai vannak..."   „Más szavakkal madárnak néz ki."   „Nos, igen..."   „Megrémülne, ha tudná, hogy ezt gondolod róla."

Carl egyik legnagyobb hibája a mauritiusi tenyészközpont felállítása volt. Talán egyben a leglátványosabb és legbriliánsabb is.
 „Kiskoromban mindenki úgy vélte, kész csõd leszek, ha egyszer megnövök - mesélte késõbb, amikor elõkerült tetemes késése után. - Teljesen leírtak, reménytelen esetnek számítottam. Soha semmit nem tettem, semmi sem érdekelt. Pontosabban semmi az állatokon kívül. A walesi iskolában nem találták helyénvalónak, ha valakit csak az állatok érdekeltek, de én tartottam belõlük vagy ötvenet - apám nagy örömére a kertben, ketrecekben. Voltak ott borzok, rókák, görények, baglyok, sólymok, csókák, meg minden egyéb. Még az iskolás években sikerült fogságban kestreleket szaporítanom. Az igazgatóm szerint szép dolog volt az érdeklõdésem, ugyanakkor semmire sem jó, mert a tanulmányi eredményemen sokat rontott. Egy nap behívott az irodájába, és ezt mondta: ‘Jones, ez nem mehet így tovább. Az egész életed rácsok mögé nyúlkálással telik. A sulira nem marad idõd. Ez katasztrófához vezet. Mihez tudsz majd kezdeni magaddal?’ Erre azt válaszoltam - és még Walesben!, hogy a trópusi szigetekre akarok menni madarakat tanulmányozni. Mire az igazgató kijelentette: ‘Ehhez gazdagnak kell lenned, vagy intelligensnek, de te egyik sem vagy.’ - Ezt én bátorításnak vettem."
 „Letettem pár vizsgát, és diploma elõtt Oxfordba utaztam Tom Cade professzorhoz, a világ legtekintélyesebb solymászához. Õ mesélt arról, hogyan fogtak be, szaporítottak, majd engedtek szabadon sólymokat Amerikában."
 „Olyan hihetetlennek tûnt. Hihetetlenül izgalmasnak. Léteznek emberek, akik tesznek valamit. Megtudtam azt is, hogy az Indiai óceánban, Mauritiuson él a világ legritkább sólyomfajtája, a mauritiusi kestrel, és éppen a kihalás szélén áll, de egy tenyészközponttal talán meg lehetne menteni a fajt. Hirtelen belém nyilallt, hogy gyerekkoromban a kertben pont azzal foglalkoztam, ami most a túlélést jelenthetné."
 „Teljesen rabul ejtett a gondolat és az izgalom: istenemre, meg kell néznem, tehetek-e valamit - gondoltam. Ezért nyáron Amerikába utaztam projecteket tanulmányozni mûködésük közben, és megígértem magamnak, ha tudok, eljutok Mauritiusra a kestreleket megmenteni."
 „Azt mondták: ‘Carl, nagyon szép, hogy oda akarsz jutni, de sokféle probléma van ott, és te nem tudsz rajtuk segíteni. Túl kevés maradt a madarakból. Mindössze egy páros, és néhány másik egyed. A helyi gondoknak és tényeknek köszönhetõen ez édeskevés. Vannak ugyan, akik a megmentésükkel bajlódnak, de lassan le kell zárni az ügyet. Csak kidobott energia az egész.’ De azért megkaptam a munkát. Ami nem állt másból, mint az ottani munkálatok felszámolásából."
 „Így érkeztem ide úgy tíz éve. Akkor ezen madarak egyike sem létezett még - mondta körültekintve a tenyészeten, ahol negyven mauritiusi kestrelt neveltek fel, hogy késõbb szabadon engedjenek, kétszáz rózsaszín galambot és még vagy száz rodrigezi gyümölcsdenevért. - Azt hiszem - tette hozzá pajkos mosollyal arcán - kész katasztrófa lett belõlem."
 Amint befejezte történetét, könyökeire támaszkodott, és az órájára nézett. Hamarosan feldúlt kifejezés ült ki az arcára, lábra pattant, kezeivel csapkodva a fejét. Késésben volt az alapítvány pénzgyûjtõ találkozójáról.
 Hallottuk már keserûen panaszkodni mauritiusi tartózkodásunk alatt arról, hogy nem jeleskedik az adminisztrációban vagy a politikában, ám a munkája érdekében csúnyán sokat kellett mindkettõvel foglalkoznia. Folyamatos pénzelõteremtésre volt szükség, igazolni, könyvelni az emberektõl kapott pénzek származását, és megtárgyalni mindent a különféle konzervációs testekkel, amelyek állandóan a válla fölött leskelõdnek. Mindez tulajdonképpen arra jó, hogy ne legyen képes a munkáját zökkenõmentesen végezni, ahelyett, hogy hagynák boldogulni. Illetve egyszerûen odaadnák a pénzt a boldoguláshoz. Az egész project, amely Mauritius egyedi és törékeny ökológiájának megõrzésére irányul, patetikusan alacsony költségvetésû.
 „Azt hinnéd, mindenki, aki a konzervációs programban részt vesz, ugyanazon az oldalon áll - mondta késõbb Mark, miután õ elment -, de itt éppen annyi a veszekedés és akkora a bürokrácia, mint máshol."
 „Nekem mondod? - csodálkozott Richard. - És mindig a dolgozókat hibáztatják. Nézd ezeket a nyulakat!"
 Megvetõ kézlegyintéssel mutatott egy ketrec felé, ahol néhány tökéletesen hagyományos kinézetû nyúl ücsörgött.
 „Van egy sziget a közelben - egy igen-igen lényeges sziget a vadélet szempontjából -, a Kerek sziget. Több egyedi növény- és állatfaj található rajta, mint a föld bármely hasonló nagyságú területén. Száz, százötven évvel ezelõtt valakinek az a zseniális ötlete támadt, hogy nyulakat és kecskéket visz a szigetre, hogyha valaki hajótörést szenvedne, legyen mit ennie. A populációk gyorsan szaporodtak, és csak a hetvenes években próbáltak megszabadulni a kecskéktõl. Aztán pár éve egy új-zélandi csoport érkezett a nyulak kiirtására, míg végül valaki észrevette, hogy egy különleges, francia nyúlfajtát öldökölnek, amely Európában már nem létezik, így átszállítandó Mauritiusra, hogy valakik tartósítsák, például mi."
 „Úgy vélem - folytatta Richard - egyszerûen betehetnénk õket az edénybe. Közönséges nyulak. Aztán azóta érkezett valaki, aki szerint: ‘Ez egy rakás szemétdomb, mivel a fajok nem ritkák.’ Így most csak ülünk, etetjük a nyulakat, amíg nyúletetõ kiválóságokká nem fejlõdünk, hogy eldönthessük, értékesek-e vagy sem. Idõ és energiapocsékolás. Úgy értem, az etetésük komoly gond. Mindig valami különösre vágynak, és neked ki kell találnod, mire."
 „A rodrigezi gyümölcsdenevéreket, amelyek után jöttetek, porrá zúzott kutyaeledellel és tejben oldott gyümölcskeverékkel kell táplálnunk. Eddig banán-diétán voltak, de ettõl csak az arcrángásuk fokozódott." Vállat vont.
 Mark tiltakozott: „Ez a legritkább vegi denevér a..."
 „Igen, de több száz van belõle" - ragaszkodott Richard.
 „A néhány száz azt jelenti, hogy nagy veszélyben vannak!" - kiáltotta Mark.
 „Tudod, hány visszhang papagáj van a vadonban? - érdeklõdött Richard. - Tizenöt! Ez tényleg kevés. A több százas létszám nem olyan veszélyes. Amikor Mauritiusra látogatsz, és a kihalás végsõ szakaszába érkezett fajokkal tartozol, semmi más nem számít. Minden egyebet figyelmen kívül hagysz, hiszen olyan áldozatokat látsz, amelyeket megfelelõ gondolkodással meg lehetne menteni, és kipusztulnak hanyagság következtében. A kestreleket és a galambokat idõben észrevettük, pénzt és energiát fektettünk beléjük. És a visszhang papagájokat? Igen-igen keményen dolgozunk a megmentésükön, és ha eredménytelenül, többé sosem léteznek majd, mi pedig valaki nyulai miatt aggódhatunk."
 Megrázta a fejét, majd lenyugodott.
 „Figyelj! - szólt Mark. - Igazad van. A rodrigezi gyümölcsdenevér egy igen fontos faj, és a megmentésén munkálkodunk. Sok szokását feladta, mert a rodrigezi lakók létfenntartó farmjai sok erdõbe kerültek. A denevér populáció olyan kicsiny, hogy egy ciklon - amibõl itt van bõven - el tudná törölni õket. Csakhogy a lakók felismerték, hogy az erdõk irtása csökkenti a vízkészletüket. Ennek köszönhetõen a denevéreknek marad életterük. A külvilág mércéjével ez a faj igenis veszélyben van, de ennek a szigetnek a mércéjével, ahol a bennszülött fajok is veszélyeztetettek, jól vannak."
 Vigyorogni kezdett.
 „Akarsz látni veszélyeztetett egereket?" - kérdezte.
 „Szerintem az egér még nem veszélyeztetett faj" - mondtam én.
 „Én nem is szóltam a fajról - válaszolta Richard. - Csak bizonyos egerekre gondoltam. A kényesek nem maradnak meg. Sok állatot kell ölnünk részben más állatok védelme, részben etetése érdekében: sok madár egeret eszik, így mi itt is azzal tápláljuk õket."
 Eltûnt egy kis, meleg szobában, majd percekkel késõbb frissen gyilkolt egerekkel a kezeiben tért vissza.
 „Ideje megetetni a madarakat" - tudatta a Landrover felé indulva a pokolból.
 

A kestrelekhez a Fekete folyó felé vezetõ legjobb út a Medine cukorültetvény.   Bizonyos szemszögbõl nézve a cukor Mauritius ökológiájának fõ problémája. A mauritiusi erdõk jelentõs hányadát azért irtották ki, hogy helyet biztosítsanak valaminek, ami jót tesz a fogrontásnak. Ez persze mindenütt gond, de ezen a szigeten különösképp, hiszen az itteni ökoszisztéma alapvetõen más. Még a szó jelentése is eltérõ. Miután sok idõt töltesz ott naturalistákkal, két szót hallasz rendkívül gyakran: „egzotikus", és „endemikus". Jobban mondva hármat, ha a „katasztrófá"-t is ide számoljuk.   Az „endemikus" növény- vagy állatfajok azok, amelyek csak az adott szigeten honosak. Az „egzotikus" fajok azok, amelyek máshonnan kerültek oda, és általában komoly katasztrófát hozott magával feltûnésük.

 Az ok ez: a szárazföldi zavarok nagyok. Több százezer, akár millió különféle faj verseng a túlélésért. A küzdelem kegyetlensége határtalan, ezért a túlélõ fajok valódi harcosok. Gyorsabban szaporodnak, illetve több magot szórnak el.
 Egy sziget ugyanakkor kicsi. Sokkalta kevesebb faj verseng, és sosem olyan hevesen, mint a szárazföldön. A fajok csak annyira durvák, amennyire ez szükséges, az élet sokkal visszafogottabb, leülepedettebb, és az evolúció is lassabb. Így található például Madagaszkáron még ma is lemur, amely aeonokkal korábban eltörlõdött a szárazföldön. A szigeti ökológiák törékeny idõ-konzervek.
 Elképzelheted hát, mi történik, ha szárazföldi fajok kerülnek egy szigetre. Mintha Al Caponét, Dzsingisz kánt és Rupert Murdochot mutatnád be egy kisebb közösségben - azoknak semmi esélyük sem maradna.
 Ez történik Mauritiuson, illetve minden szigeten, amikor az endemikus vegetációkat vagy állatokat valamilyen okból kiirtják, az egzotikus fajok ellepik a területet, és átveszik az uralmat. Egy angolnak nehéz egzotikus fajnak tartani például a fagyalt - a nagymamám irtotta a fagyal ágait, amelyek a kertbe nyúltak -, de Mauritiuson martalóc útonállóként tevékenykedik. Ugyanígy tesz a guava és sok egyéb támadó, amelyek gyorsabban növekednek, és több magvat produkálnak.
 A fekete ében az alacsony fekvésû mauritiusi keményfa erdõkbõl származtak, amelyek miatt Dutch gyarmatosította a szigetet. Mára alig maradt belõlük. Az erdõk kiirtásának oka területek nyerése farmokhoz, vállalkozásokhoz, és az õzvadászathoz.

Mauritius erdõi valaha a dodo otthonai voltak, ma maguk is veszélyeztetettek.

 Óriási erdõszeletek adják át helyüket játszótereknek, amelyeken fa vadászlesekbõl lõnek az arra tévedt õzekre. Mintha a természetes erdõelhalás nem lenne elég ijesztõ - és valami okból a lelegelt endemikus növények nem nõnek vissza, mialatt az egzotikus fajok tért hódítanak. A fiatal mauritiusi fák sorsa a halálra majszolás.
 Elhagytunk egy kiterjedt cukornádültetvényt Jamessel tárgyalva, a mauritiusi különccel, aki senkit sem enged be a cukornád mögött húzódó kerítésen engedély nélkül, még azt sem, aki már tíz éve mindennap átjár. Erre a sorsra jutott Carl is, aki azóta bosszúból a kapu leragasztásával fenyegetõzik, és valószínû, hogy nem viccel. Carl egyszerûen az a fajta ember, aki a lehetõ legviccesebben fogja fel a helyzetet, és igyekszik azt még komikusabbá tenni.
 Volt egy sokkal komolyabb konfliktus kicsivel korábban, amikor Carl és Wendy érkezett a világbank tisztviselõivel, akiktõl is anyagi támogatást vártak. James nem akarta beengedni a két érkezõ autót, mert csak egyre kapott engedélyt.
 James idõközönként jelent Carlnak és Richardnak arról is, hogy hogyan mozognak a kestrelek; no nem azért, mert megkérték erre, de sokakkal ellentétben õ segítõkész. Ha még nem is látott egyetlen kestrelt sem, barátságosan, bátorítóan az ellenkezõjét állítja. Ez azt jelenti, hogy innentõl Carlnak meg kell változtatnia a kestrelek lábára erõsített jelzést, ha tudni szeretné, hogy az adott színt viselõ csoport kihalt-e?
 A kestrel, amelyet látni készültünk, 1985-ben lett egérszedésre beidomítva. A kestrelek etetésének oka az volt, hogy felhagyassák diétájukat, és több tojás rakására ösztönözzék õket. Ha egyikük jól táplálttá lett, Carl kiemelhette az elsõ lerakott tojását, hogy a tenyészetbe vigye, ha megbizonyosodott arról, hogy a madár továbbiakat is fog rakni. Ezzel a módszerrel több egyed kelhetett ki, de a szülõk csak bizonyos számú egyeddel voltak képesek foglalkozni, így mesterséges keltetésre volt szükség. Ez egy nagy ügyességet igénylõ és kényes mûvelet, amely folyamatos kondícióellenõrzést von magával. Ha egy tojás túl gyorsan veszít a súlyából, túl gyorsan párolog a folyadéktartalom a héjon keresztül, a rendelkezésre álló táplálék megszûnhet. Ha nem veszít eleget, áteresztõbbé kell tenni azt. A legjobb, ha egy tojáson egy hétig a szülõ ül, majd a következõ hármat inkubátorban tölti - az ilyen módon keltett tojások túlélési esélye lényegesen nagyobb.

Richard rábírta a Landrovert a megállásra az erdõ szélén, közel egy völgy aljához, és kiszálltunk. A levegõ mozgékony volt és tiszta, és Richard elindult egy kis tisztás felé furcsa, hívogató hangokat keltve.
 Pár perccel késõbb a kestrel sivított át az erdõn, majd egy magas fán landolt, és figyelmét egy nagy, félköríves sziklára irányította. Mivel ez a madár inkább az erdei életmódhoz alkalmazkodott, nem lebeg, mint sok más faj, hanem ehelyett tévedhetetlenül, nagy sebességgel szántja a fakoronákat, ahol gekkókból, kisebb madarakból és rovarokból zsákmányol. Ehhez rendkívül gyors és éles látására támaszkodik.
 Mi õt, õ minket nézett figyelmesen. Igazából minden mozgó dologra figyelt, gyorsan pislogva nézve az egyik, majd a másik irányba.
 „Látjátok, mennyire figyel mindenre, amit lát? - kérdezte Richard. - A szemeibõl él, és erre emlékezned kell, ha fogságban tartod. Meg kell bizonyosodnod, hogy teljes a környezete. A ragadozó madarak igen buták. De mivel nagyon jó a látásuk, edzésben kell tartani a szemeiket."
 „Amikor elõször kezdtünk ragadozó madarakat tenyészteni, néhány tréfás madarat is kerítettünk, amelyek valaki közeledtére beindultak, majd csalódottakká váltak zaklatásuktól. Késõbb valaki elõállt azzal, amit napfényes magánmadárháznak hívnak. Ebben mind a négy fal átlátszatlan, a fény csak felülrõl érkezik. De mi ezt is túlfejlesztettük. Az utódok, amelyek ebben a környezetben születnek, nem jutottak elegendõ ingerhez. Egyszerûen nem bizonyult jónak a dolog."
 „Úgy értem, az állatok talán nem intelligensek, de nem olyan hülyék, mint sok ember. Ha az állatkertek fõbb részeit megfigyeled, ahol is léleknyugtató zöld színû ‘fákat’ képeztek minimalista módszerekkel, hogy egy fa formáját utánozzák, azok nem igazán elégítik ki a majmokat: a levelek, a kéreg, ilyesmi. Egy mérnök számára fának tûnnek, de õk sokkal hülyébbek a majmoknál. Éppen most kaptunk egy tájékoztatót az államokból az üvegszálas fákról. Az egészet úgy tervezték, hogy azt mutassa, milyen büszkék a mauritiusi eladásokra, meg hogy milyen szép zuzmókat tudnak festeni a fákra. Úgy értem ez piszkosul undorító: kik ezek egyáltalán? Rendben. Etessünk madarat! Nézitek?"
 A madár nézett. Nehéz elkerülni, hogy azt írjam: sólyomszemmel, de a valóság az, hogy kestrel szemekkel.
 Richard visszaejtette a karját. A kestrel feje szorosan követte a mozdulatot. Egy széles alkarmozdulattal Richard a kisegeret magasan a levegõbe dobta. Pár másodpercig nézte ezt a kestrel, igazgatva lábait az ágon, amint lakomája röpködött. Az egér elérte parabolája csúcsát, kis, halott súlya lassan lefelé indult.
 Végül a kestrel leugrott az ágról, felcsapta magát a levegõbe sok ingázást követõen, sarkalatos helyzetet vett fel, és oda gyorsult, ahová az egeret várta. Az ív végéhez közelítõ tetemet elcsípte, majd egy közeli ágra telepedve letépte a fejét.
 „A fejet õ maga eszi meg - magyarázta Richard -, a maradékot pedig a nõsténynek viszi a fészekbe."
 Még pár egérrel jóllakattuk a kestrelt, hol a levegõbe dobva, hol a félkör alakú sziklára helyezve azokat. Végül a madár besokallt, és ott hagytuk.
 A zoológusok sokat merítettek a közép-angliai szótárból, innen a „besokallt" kifejezés is.
 Például a „fikkel" azt jelenti, hogy a madár megtisztítja a csõrét húsevés után egy fa segítségével. A sziklák fehér nyomai, ahol a madár székelt, a „lenyomatok". Alaphelyzetben persze „madárürülék" a nevük, de közép-angolul „lenyomat". „Fel van izgulva" a madár, amely rázza tollait és testét, ami számára egy igen kellemes, pihent érzést hoz el.
 Amikor egy sólymot képezel ki, éhezteted - ez a pszichológiai fegyvered. Ezért, amikor túl sokat evett, nem fog együttmûködni, és bosszantani fogja bármi, amire rá akarod venni. Csak ül egy fa tetején és dekkol. „Besokall."

Richard tökéletesen besokallt aznap este, és ennek oka volt. Nem volt köze a túl sok evéshez, de ahhoz már igen, amit mások elõszeretettel fogyasztottak. Egy mauritiusi barátnõ, egy francia lány érkezett meglátogatni õt a közeli Réunion szigetrõl a fõnökével egyetemben, aki pár napot töltött együtt vele.
 Az õ neve Jacques volt, és hamar kivívta mindenki ellenszenvét, de senkiét sem annyira, mint Richardét, aki már a látványát sem bírta.
 Arrogánsan elegáns volt, lusta, fölényes szemekkel, lusta, fölényes mosollyal, és ahogyan azt Richard késõbb megállapíthatta, lusta, fölényes és végletesen buta aggyal.
 Jacques a házba ért, és lustán, fölényesen körülnézett. Semmi fogalma sem volt arról, mit csinál ott. A ház nem volt elegáns, olcsó, használt bútorok voltak benne, és mindenhol madárképek voltak a falakra erõsítve gombostûkkel. Lomhán a fal felé indult volna, de nem talált olyan felületet, aminek a vállát támaszthatta volna, így lomhán egyhelyben maradt.
 Ajánlottunk neki egy sört, és el is vett egyet nagy kegyesen. Megkérdezte, hogy mit csinálunk ott, mire mi elmondtuk, hogy a BBC-nek készítünk beszámolót, és könyvet írunk a mauritiusi vadéletrõl.
 „De miért? - kérdezte zavaró hangsúllyal. - Ott semmi sincs."
 Richard ekkor még ellent tudott állni. Elmagyarázta hûvösen, hogy néhány, a világon legritkább madárfaj csak ott létezik. Elmagyarázta  Carl és a többiek és a saját feladatát: védelmezik és tanulmányozva tenyésztik õket.
 Jacques vállat vont, majd kijelentette, hogy szerinte semmi különös nincs azokban a madarakban.
 „Ó?!" - hõkölt fel halkan Richard.
 „Még csak egy érdekesebb toll sincs rajtuk."
 „Tényleg?" - csodálkozott Richard.
 „Én az olyan arab kakadu féléket szeretem" - tudatta Jacques lusta mosollyal.
 „Csak nem?"
 „Én magam a Réunion szigeten lakom" - folytatta Jacques.
 „Csak nem?"
 „Ott aztán semmi érdekes madár nincs" - mesélt tovább Jacques.
 „Talán azért, mert a franciák lelövöldözték õket" - mondta Richard.
 Okosan elfordult és kiment a konyhába, hogy igen-igen hangosan elmosogasson. Csak amikor Jacques elment, akkor került elõ újra. Egy kinyitatlan üveg rummal jött be a szobába, majd ledobta magát egy viseltes, öreg díványra.
 „Kb. öt éve fogtunk húsz rózsaszín galambot, amelyek a tenyészetben keltek ki, és szabadon engedtük õket. Úgy becsültem, a velük töltött idõ, munka és egyebek kb. ezer fontba került nekünk madaranként. De nem is ez a baj. A baj a sziget különleges életvitelének fenntartásában van. A szabadon engedett madarak, amelyeket kineveltünk, rövid idõ alatt terítékre kerültek. Nem tudtuk elhinni. Ezt egyszerûen nem tudtuk elhinni. Értitek, mi van ezen a szigeten? Káosz. Pusztulás. Az ötvenes években DDT-vel szennyezték, ami azonnal beépült a táplálékláncba. Sok állat pusztult el. Aztán ciklonok sújtották. Persze ezen nem lehet segíteni, de egy olyan szigetet értek, amely teljességgel elgyengült a DDT-tõl és egyéb, helyrehozhatatlan károktól. Az erdõ további égetésének és irtásának köszönhetõen mára mindössze tíz százaléka maradt meg, és az õzvadászatnak köszönhetõen ez a folyamat nem állt meg. Mi maradt Mauritius páratlan élõvilágából, amikor a világ más részeirõl behordtak mindenféle dolgokat - fagyalt, guavát és egyéb hülyeségeket. Ezt nézzétek meg!"
 Átnyújtott egy flaskát. Helyi forralású rum volt, Zöld sziget névvel.
 „Olvassátok el, mi áll rajta."
 Egy utazó hajó romantikus képe alatt, amely egy idillikus trópusi szigethez közelített, egy négysoros állt Mark Twaintõl: „Ráébredsz, hogy Mauritius elõbb jött létre, mint a mennyország, amely csak hitvány utánzatnak sikerült."
 „Ez kevesebb, mint száz éve így volt - mondta Richard. - Azóta csak olyan dolgok történtek Mauritiussal, amilyeneknek nem szabadott volna. Leszámítva talán a nukleáris kísérleteket."

Van egy sziget az Indiai óceánban, Mauritiushoz közel, amely valami csoda folytán érintetlen maradt, és ez a Kerek sziget. Valójában nem is csodáról van szó, hanem egy igen kézenfekvõ okról, amire akkor ébredtünk rá, amikor oda indulva Carllal és Richarddal beszélgettünk.

„Nem tudtok oda jutni - mondta Carl. - Illetve megpróbálhattok, de csodálkoznék, ha sikerülne."   „Miért?" - érdeklõdtem.   „A hullámok miatt. Tudod, a tenger valami ilyen" - nagy íveket írt le karjaival.   „Különösen nehéz oda jutni - szólalt meg Richard. - Nincsenek kikötõk, vagy partok. Csak nyugodt napokon megközelíthetõ, és még akkor is fel kell ugrani a hajóról a szigetre. Elég veszélyes. Megfelelõ helyet kell találni, különben nekivágódsz a sziklafalnak. Közülünk még nem veszett oda senki, de... én már majdnem."

 Csatlakoztunk egy naturalistákat szállító hajó utasaihoz, majd vagy száz yardnyira a sziklafaltól lehorgonyoztunk, majd egy gumicsónakkal áteveztünk a Kerek sziget legelõnyösebb részéhez - egy sikamlós kinövéshez, a Galambház sziklához.
 Egy csoport vízvédõ ruhás pattant ki a gumicsónakból a tomboló tengerbe, elúszott a szikláig, nehézkesen felkapaszkodott, majd lihegve felcsúszkált a tetejére.
 Mindenki más visszaindult a gumicsónakhoz, ami jelen esetben négybõl három embert jelentett. A partraszálláshoz ügyes ugrásra volt szükség, kihasználva a part felé tartó hullámokat, amelyek meg-meg emeltek. Akik már a sziklán voltak, meghúzták a csónak kötelét, és instrukciókat ordibáltak bátorítva a többieket.
 Legutolsónak indultam a partra.
 Ám ekkorra a szél felerõsödött és a tenger megvadult, és javasolták, hogy a szikla másik felén próbálkozzak, ahol nem annyira meredek a fal, de egy kicsit csúszósabb a mohától.
 Próbálkoztam. A hullámzó hajó peremérõl a szikla felé rúgtam magam, észrevettem, hogy arra egy kicsit csúszósabb a fal, és egy kicsit kevésbé meredek, ügyetlenül belepottyantam a tengerbe kezeimmel és lábaimmal kapkodva valami szilárd után. A tenger bezárult a fejem fölött. A felszín alatt kapálózva próbáltam kétségbeesetten a felszínre jönni, de a csónak fölém került, és a falnak préselt, valahányszor mozogni kezdtem.
 Rendben - gondoltam. Mindent értek. Ezért relatíve érintetlen a sziget. Még egy kicsit feljebb kerültem, pont annyira, mint azok, akiknek a parton sikerült végül eltolni tõlem a csónakot. Ez lehetõvé tette számomra, hogy a fejem a víz fölé emeljem és megkapaszkodjak egy szikladarabban. Sok bukdácsolást, csúszkálást követõen sikerült karnyújtásnyira manõvereznem magam Marktól és a többiektõl, akik hirtelen megfogtak, és a sziklára rántottak. Vérzõ koponyával eljátszottam, hogy jól érzem magam, csak egy kis csendes zugra lenne szükségem, ahol nyugodtan kinyúlhatok, és akkor minden jól alakulna.

A tenger erõsen hullámzott, két vagy három óra alatt cipelt el a szigethez, a hasam pedig könnyíteni akart volna az önsúlyomon, így feszülten és labilisan érkeztem meg. Amíg Mark Wendy Strahmmal, a botanikussal csak ott létezõ fajok felkutatására indult, én leültem napozni egy Beverly nevû pálma mellé, hogy kábultan sajnáljam magam.   Tudtam, hogy a pálmafát Beverlynek hívják, mivel Wendy elmondta, hogy õ keresztelte el annak. Olyan alakja volt, mint a Chianti üvegnek, és egyike a szigeten, a világon megmaradt nyolcnak.   Ki a fene, tûnõdtem, amint Beverly mellett ücsörögtem lehangoltan, nevezi el a szigeteket?

 Úgy értem, a világ egyik legcsodálatosabb szigete. Csúnyán szokatlan, mikor a hold a tengerbõl emelkedik ki hûvös nyugodtsággal, hogy elindítsa a pezsgõ életet. Bár porosnak és meddõnek tûnt elsõre, a felszínt fehér farkú trópusi madarak borították, Telfair-féle szkinkek és Günter-féle gekkók.
 Úgy vélheted, hogyha egy ilyen névvel kellett volna elõállnod egy szigethez, illõ lett volna „kerek" asztalhoz invitálnod a barátaid, és sok borral megtartanod a keresztelõt. Ne csak úgy hívjuk, hogy egy kicsit kerek, de nevezzük Kerek szigetnek. Egy másik sziget is látható a horizonton, amely ugyan még kerekebbnek tûnik, de az a Kígyó sziget nevet kapta, talán éppen annak köszönhetõen, hogy nincs rajta egyetlen kígyó sem, nem úgy, mint a Kerek szigeten. És volt még egy sziget, amit akkor láttam, amikor lefelé csúsztam egy sziklán a tenger irányába, név szerint a Lapos sziget. Eltûnõdtem azon, hogy ott milyen lehetett az avatás.
 Az ok, ami miatt a Kerek sziget menedéke lett a gekkóknak, szkinkeknek, boáknak, pálmafáknak és fûféléknek, amelyek sokkal ezelõtt kipusztultak Mauritiuson, nem csak az, hogy az ember számára nehezen megközelíthetõ, de a patkányok is ugyanígy vannak ezzel. A Kerek sziget egyike a trópusi szigeteknek a földön (kicsivel több, mint 1.200.000 négyzetméter), amelyeken nem élnek patkányok.
 Nem mintha a Kerek sziget érintetlen lenne - még távolról sem az. Százötven évvel ezelõtt, amikor a tengerészek kecskéket és nyulakat vittek a szigetre, keményfa erdõk borították, amit az idegen állatok elpusztítottak. Ezért a képzetlen szem, amilyen az enyém, a szigetet meddõnek látja elsõre. Csak a naturalista képes megmondani a néhány különös alakú pálmáról és szétszórt fûcsomóról, hogy ez a hely egyedülálló, és kimondhatatlanul értékes.

De kinek értékes, és miért?
 Számít ez egyáltalán valaki másnak, mint egy köteg naturalistának, hogy a nyolc befõttes pálmafa a Kerek szigeten a teljes létszám a világon? Vagy hogy a Hypohorbe amaricaulis (egy pálmafaj, amelynek ritkasága miatt csak tudományos neve van) mindössze Mauritius botanikus kertjeiben található meg? (Véletlenül fedezték fel, amikor teret csináltak egy botanikus kertnek.)
 Nincs olyan „trópusi szigeti paradicsom", amely csak távolról is hasonlítana ahhoz, amilyennek lennie kéne, vagy ahogyan az utazási irodák mutatják. Muszáj volt megemlítenem a különbséget az ígért és a valós kép között. Minket ez már nem lephet meg.
 Sokkszerû lehet a felismerés, hogy az utazók és biológusok által az elõzõ évszázadokból (esetleg évtizedekbõl) ránk maradt leírások az adott idõben a valóságot mutatták. A jelenlegi állapotok nekünk köszönhetõk, és az enyhe csalódottság, amelyet megérkezésünkkor érzünk, csak annak tudható be, hogy degradálódtak elvárásaink is; már nem vagyunk képesek a veszteségek felfogására. Azok, akik tisztában vannak ezzel, veszetten kapkodva próbálják megmenteni azt a kicsit, ami még megmaradt.
  Az élet rendszere ezen a bolygón olyan káprázatosan összetett, hogy soká tartott, amíg az ember felismerte, hogy rendszerrõl van szó, és nem valamirõl, ami csak úgy van.
 Ahhoz, hogy megértsük valami igen összetett dolog mûködését, vagy legalább felismerjük, hogy az milyen komplex, idõközönként látnunk kell az apróbb részleteket is. Éppen ezért olyan fontos életünk megértése szempontjából egy-egy sziget. A Galapagos szigeteken például állatok és növények, amelyek õsei ugyanazok, különféle módokon kezdtek változni és adaptálódni, amint elválasztotta õket néhány mérföldnyi víz. A szigetek látványosan eltérnek egymástól, és ennek köszönhetõ, hogy Charles Darwin képes volt megfigyelni, majd kimondani az evolúció létezését.
 Mauritius szigete egy ugyanilyen fontos, ám sokkal komorabb kifejezésre mutatott rá, a kihalásra.
 A leghíresebb mauritiusi állat egy nagy, szelíd galambfaj. Valóban nagydarab: súlya közelebb helyezi egy jól táplált pulykához. A szárnyai sokkal ezelõtt feladták egy ilyen dundi állat felemelését, és elfonnyadtak dekoratív kis csonkká. Amint felhagyott a repüléssel, könnyedén tudott alkalmazkodni a mauritiusi évszak-váltakozáshoz, és hülyére tömni magát késõ nyaranta és õsszel, amikor bõven van a gyümölcsökbõl a talajon, aztán a zsírtartalékjain élni fokozatosan veszítve súlyából a száraz, szikár hónapokban.
 Nem volt szüksége a repülésre, mert nem voltak ragadozók sem, amelyek veszélyeztethették volna, ráadásul maga is igen szelíd. Valójában magát a „bántalmazás" kifejezést sosem tanulta meg megérteni, így ha látni akarsz egyet a parton, az szívesen találkozik veled, hátha tudsz neki egy ösvényt mutatni az óriási teknõsbéka hadon át, amely arra parádézik. Az embereknek sosem volt okuk legyilkolni õket, mert a húsuk rágós és keserû.
 Hosszú, széles csõrük zöld és sárga, ami melankolikus kinézetet kölcsönöz nekik, kis, kerek szemeik, akár a gyémántok, és három borzasztóan kicsi toll áll ki a farkából. Az egyik elsõ angol, aki látta ezt a nagy galambot, azt mondta, „alakja és ritkasága alapján ellentéte lehetne az arábiai fõnixnek."
 Egyikünk sem fogja látni sajnos ezt a madarat, mert a holland megszállók 1680 táján az utolsót is agyoncsapták.
 Az óriási teknõsöket a kihalás szélére ették, mivel a korai tengerészek annyira kedvelték, mint mi a konzerveket. Felcsípték õket a parton, a hajót megpakolták velük, aztán, ha éhesnek vélték magukat, leballagtak megölni, majd megenni az állatokat.
 De a nagy, szelíd galamb - a dodo - csak sportból lett kiirtva. És emiatt vált híressé Mauritius: a dodo kihalása miatt.
 Voltak korábban is kipusztulások, de ez egy különösen szokatlan madár volt, és csak a Mauritius sziget adta természetes korlátok között élt. Ott igen egyértelmûen és nyilvánvalóan nem maradt belõlük. És mivel csak a dodók lettek volna képesek újabb dodók létrehozására, többé nem lesz belõlük. A tényeket igen ridegen és tisztán mutatták a sziget korlátai.
 Egészen addig nem fogta fel az ember, hogy egy faj eltûnhet. Olyan volt, mintha korábban nem ismertük volna fel, hogyha megölünk valamit, az nincs többé. Soha. A dodo kipusztulásának kapcsán lettünk szomorúbbak és bölcsebbek.
 

Végül eljutottunk Rodrigezre, a kis szigetre Mauritius vonzkörében, hogy a világ legritkább vegi denevérje után kutassunk, ám elõször valami olyan után néztünk, amit Wendy Strahm erõsen a figyelmünkbe ajánlott - annyira, hogy át is szervezte hagyományos rodrigezi látogatási ütemrendjét, hogy maga kísérhessen el.   Egy forró és poros út mellett egy egyszerû, kis, bokros fa állt, ami úgy nézett ki, mintha koncentrációs táborból szabadult volna.   A növény Ramus mania nevû vadkávé volt, és a teljes kipusztulás veszélyeztette. Aztán 1981-ben egy mauritiusi tanár, Raymond Aquis tanított egy rodrigezi iskolában, és a tanítványai kb. tíz növényrõl hoztak neki fényképet, amelyekrõl Mauritiuson úgy tudták, már nem léteznek.   Az egyik gyerek feltette a kezét, és ezt mondta: „Tanár úr, nekünk nõ egy a kert hátuljában."   Elõször nehéz volt elhinni, de letörték egy ágát, és elküldték Kewbe, ahol beazonosították. Vadkávé volt.

 A növény tehát ott állt az út mellett, mellette haladt el a forgalom, és meglehetõsen veszélyeztetett volt, hiszen Rodrigezen minden fa könnyedén válik tüzelõvé. Ezért kerítést raktak köré, hogy megállítsák a feldarabolását.
 Amint ez megtörtént, az emberek azonnal elkezdtek így gondolkodni: „Aha, ez egy speciális növény", majd átmásztak a kerítésen, és elkezdték leszedni róla a kis ágakat és leveleket, valamint a kérgét. Mivel a fa láthatólag különleges volt, mindenki akart belõle egy darabot, és nagy, különféle értéket adtak neki - például másnaposság és gonorrhoea ellenszerét látták benne. Mivel nem sok egyéb történik Rodrigezen, mint házi események, hamar vált keresetté, és így hamar bele is pusztult a részei levagdosásába.
 Az elsõ kerítés gyorsan értelmetlenné vált, és hegyes drótkerítés került a helyére. Pontosabban a használhatatlan elõzõ köré, majd egy harmadikat tettek a második köré, mígnem azok összessége 4000 négyzetmétert fogott közre. És egy õrt is állítottak a fa mellé.
 Ennek a fának darabkáiból Ken Gardens hamar most megpróbál gyökereztetni és felnevelni két újabbat, abban a reményben, hogy egy idõ után visszakerülhetnek a vadonba. Amíg ez nem sikerül, egyetlen növény áll a drótbarikádok között, magányosan képviselve faját, és védelmezni kell azoktól, akik megölnék egyetlen darabkájáért. Könnyû azt hinni, hogy a dodo kihalásának kapcsán szomorúbbak és bölcsebbek vagyunk, de sok minden utal arra, hogy szomorúságunkon felül mindössze jobban informáltak vagyunk.
 Aznap sötétedéskor egy másik út mellett ácsorogva, ahol is állítólag jó kilátás nyílik, a világ legritkább vegetáriánus denevéreit nézegettük, amint elhagyják rejteküket az erdõben, és a sötétlõ égbe vesznek éjszakai abrakot venni a gyümölcsfák felé.
 A denevérek igazán jól vannak. Több száz lehet a számuk.
 Van egy olyan érzésem, hogy mi vagyunk bajban.