Van egy történet, amelyet akkor hallottam, amikor fiatal voltam, és azért bántott, mert nem értettem. Sok évvel azelõtt volt ez, mielõtt felfedeztem, hogy valójában a Sybilline könyvekrõl szól. Akkorra a történet minden része újraíródott a fejemben, ám lényegét tekintve minden ugyanaz maradt. Egy évvel azután, hogy láthattam a föld néhány veszélyeztetett részét, úgy vélem, végre sikerült maradéktalanul megértenem.
 Egy réges régi városról szól - nincs igazán jelentõsége sem a nevének, sem az elhelyezkedésének - egy prosperáló, fejlett helyrõl, amely egy nagy sivatag közepén épült. Egy nyáron, amíg az emberek a maguk prosperálásával, fejlesztésével voltak elfoglalva, egy különös, öreg koldusnõ érkezett a város kapujához tizenkét méretes könyvet cipelve, amelyeket eladásra kínált. Azt állította, hogy a könyvek tartalmazzák a világ minden bölcsességét és tudását, és átengedné azokat a városnak egy szimpla zsák aranyért cserébe.
 A városiak ezt mulatságosnak találták. Azt hangoztatták, hogy a nõnek valószínûleg nincs fogalma az arany értékérõl, és talán legjobb lenne, ha továbbállna.
 A nõ ebbe bele is egyezett, ám elõször kijelentette: a szemük láttára megsemmisíti a könyvek felét. Kis tábortüzet rakott, a tudás és bölcsesség hat könyvét az emberek szeme láttára a tûzre vetette, majd távozott.
 Eljött a tél, majd el is múlt, olyan kemény volt, a városka éppen csak átvészelte, s az elkövetkezõ nyáron az öreg nõ visszatért.
 „Megint maga - modogatták a városiak. - Hogy van a bölcsesség és a tudás?"
 „Még hat - mondta a nõ -, hat könyv maradt. A világ tudásának és bölcsességének a fele. Még egyszer megvételre kínálom õket."
 „Nofene!" - szipogtak a városiak.
 „Csakhogy az ár megváltozott."
 „Ebben nincs semmi meglepõ."
 „Két zsák arany."
 „Hogy tetszett mondani?"
 „Két zsák aranyra nyújtottam be az igényem a tudás és a bölcsesség még meglévõ könyveiért. Kell vagy nem?"
 „Olybá tûnik - mondták a városiak -, hogy magácska nem valami bölcs, avagy tájékozott, mivelhogy ellenkezõ esetben felismerte volna, hogy az üzleti életben nem nyerõ húzás megnégyszerezni egy alapvetõen túl magas árat. Amennyiben ilyesfajta tudásokkal és bölcsességekkel kíván minket elhalmozni, akkor akármennyiért magánál maradhatnak a könyvek."
 „Kellenek avagy…?"
 „Nem."
 „Hát rendben. Okozok egy kevéske enyészetet ismét."
 Uccu neki, összedobott kis tábortûzrevalót, elporlasztott három könyvet, majd megint felszívódott a sivatagban.
 Aznap éjjel egy vagy két kíváncsi lény elõlopózott, és a parázsból megpróbáltak összehozni egy vagy két konvencionális lapra valót, de az öreg nõci alapos melót végzett, esélyük sem maradt.
 Újabb kemény tél következett, az éhínség és betegség elcsomagolt pár fölösleges lényt, de hála a kiemelt üzleti tevékenységnek, nyárra minden frankón helyrezökkent, és az elmaradhatatlan tartozék, az öreglány is elõkeveredett.
 „Kicsit korábban jött idén" - vágták a fejéhez.
 „Nincs annyi cipelnivalóm - magyarázkodott a nyanya, s közben a három könyvvel hadonászott, amelyeket nem szûnt meg cipelni. - Íme a világ tudásának és bölcseletének negyede. Mit szólnátok hozzá?"
 „Mi a mostani árfolyam?"
 „Négy zsák arany."
 „Magának elment az esze! Leszámítva azt, hogy most nem megy olyan jól a biznisz, ennyi arany ki van zárva."
 „Gyújtóst!"
 „Lassan a testtel - tartották fel a városiak -, ez az egész semmire sem jó. Átgondoltuk a dolgot, s kis alamizsnát összedobtunk, mert döfköd a tudakolhatnék, s kukkanthatnékunk van. Hadd csámcsogjunk a könyveiden pár hónapig, aztán meglátjuk, mit ér meg nekünk, s mire a jövõ évben visszatalálsz, megtesszük az ajánlatunk. Persze aranyzsákokról szó sem lehet."
 Az öreglány megrázta a búráját. „Nem! - sikonyált - Gyujtóst!"
 „Ingyen nem kapsz."
 „Nem számít - rángatta a vállait a nõ. - A könyvek magukban is jól égnek."
 Hozzáfogott két könyvének szétcincálásához, amelyek ezután már klasszul égtek. Megindult útjára, bele a sivatagba, s magukra hagyta a városiakat még egy évre.
 Késõ tavasszal került elõ.
 „Csak egy - mutatta a földre helyezve a könyvet -, így most már tudtam gyujtóst is hozni."
 „Árfolyam?"
 „Tizenhat zsák."
 „Csak nyolcra számítottunk."
 „Kell…?"
 „Pillanat."
 A városiak összetömörködtek, s fél óra elteltével abbahagyták.
 „Összesen ennyink maradt - védekeztek. - Nem valami jó idõk fújnak. Valamit azért hagyhatnál is nálunk."
 Az öreglány hümmögött magában, s kévébe kezte csomózni pirítósát.
 „Rendicsek! - sikították a városiak, kitárták a város kapucskáit, kieregettek két talicskát megrakva nyolc-nyolc zsák arannyal, majd hozzátették: - ajánljuk, hogy jó legyen!"
 „Köszi - mondta a hölgyike -, az. Látnotok kellett volna a többit is."
 Eltolta a két kétkerekût a síkságba, és hagyta az embereket, hogy boldoguljanak a világ tudásának és bölcsességének egy tizenkettedével.