Felébresztettük egymást, mikor a misszionárus gép olyan helyen landolt Zairében, ami nem volt benne eredeti útitervben. Kinshasa minden menetrend szerinti járatát eltérítette egy rosszindulatú civakodás Zaire és annak ex-gyarmati vezetõi, a  belgák közt, s csak Mark ügyeskedésének köszönhetõen nyílt meg elõttünk az út (egy álló éjszakán át telexezgetett), amely Nairobi városához vezetett.
 

Azért mentünk, hogy orrszarvúakra leljünk, méghozzá az északi fehérekre, amelyekbõl kb. 22 darab maradt Zairében és további nyolc az ex-Csehszlovákia területén. A csehszlovákok persze nem élnek szabadon, és azért vannak éppen ott, mert a század elején élt arra egy szenvedélyes fehér-rínó gyûjtõ. Meg van még néhány darab San Diegóban is, Kaliforniában, az állatkertben. Úgy határoztunk, hogy kerülõvel utazunk a rínók országába, hogy közben pár egyebet is szemrevételezhessünk.
A tizenhat üléses repülõn hárman utaztunk: Mark, Chris Muir, a mi BBC hangmérnökünk és én, valamint további tizenhárom misszionárus. Vagyis tulajdonképpen nem is tizenhárom misszionárus, hanem inkább keverék nép: hittérítõ oktatók, egy idõs amerikai házaspár, akiket pusztán a hittérítés érdekelt, s ezért Miamiból hozott szalmakalap volt a fejükön, fényképezõgép a nyakukban, és szabadjára engedett képzetek a fejükben, amikkel mindenkit indiszkrét módon traktáltak, attól függetlenül, hogy érdekelték-e?
Kábé két órát töltöttünk el a vakító napfényben, amit a nap álmosan az ócska ügyfelekre és a emigrációs irodákra szórt Nairobi Wilson repterének egy távoli szögletébe, megpróbálva kitalálni azt, hogy melyik lehetett a mi repülõgépünk, s hogy kik lehettek az utasok. Nehéz elsõ látásra beazonosítani egy hittérítõt, de tisztán látszott, hogy valami egész különös dolog történik, mivel az összes ülõhely fogalmát egy háromszemélyes pad merítette ki, amely ráadásul egy árnyékos helyen állt, mivel fölé lógott egy kisebb tetõ, s mindenki azzal volt elfoglalva, hogy egymásnak átadja a helyét, így a végén az üresen maradt, szomorúan hunyorogva az égetõ reggeli hõségben. Vagy egy óra elteltével Chris motyogott valami skótosat összeszorított szájjal, ledobta felszerelését, lefeküdt az üres padra, majd addig aludt, amíg a repülõ készen nem állt az út folytatásához. Azt kívántam, bár nekem jutott volna elõbb eszembe.
Mark megjegyzéseibõl tudtam, hogy nincs oda a hittérítõkért, akik gyakran rátették a kezüket Afrika és Ázsia földjeire, s ezért végig feszengve hallgatott, miközben a forró Tarmac felé véve utunkat, elfoglaltuk piciny, satuszerû székeinket. Onnantól én éreztem feszélyezve magam, miközben a repülõ taxi módjára tovalendített minket a kifutón, ugyanis a pilóták az utastájékoztató részeként kitértek az úti célra, a gép biztonsági kellékeire és egy rövidke imára is.
Engem az a mondat, hogy "Ó, urunk, köszönettel adózunk Neked, hogy megáldottad ezt a mai napot" nem hatott meg annyira, mint az "Ó, urunk, kezedbe ajánljuk életünket", ami - komolyan mondom -, nem az a dolog, amit az ember egy pilótától szívesen hall, miközben az a gázkarért nyúl. Vissza-visszazuhanva a kifutóra, végül valahogy feltornáztuk magunkat a levegõbe, elhagytunk egy nagy, öreg, szivar alakú Dakotát, majd úgy értünk földet, mintha rossz idõjárási viszonyok miatt a Nagy Vitorlázó Völgyben vesztegeltünk volna harminc évet. Annak ellenére, amit a földrajzórán az ésszerûség kapcsán tanultunk, Kenya fölött az ég egyszerûen sokkal nagyobb, mint bárhol másutt. Mikor felemelkedsz, a határtalan végtelenség érzete tölt el, és amikor megpróbálsz tájékozódási pontokat találni a horizonton, halálra rémülsz.

Máskülönben a repülõn uralkodó atmoszféra olyan klausztrofóbiásan idillinek hatott, hogy az embernek kedve támadt köpni egyet. Mindenki kedvesen mosolygott, azzal a különleges vigyorral, ami már nem takarja a fogsorod egy részét, és fura mód mindenki szemüveges volt. Okuláréjuk közel azonosnak volt mondható, fekete keretû, alul áttetszõ, amolyan vikárius-típusú (angol lelkész - a szerk.); amik viselõi kémiatanárnak vagy hittérítõnek tûnnek.
Igen nehéz volt visszafojtanom nevetõgörcsömet, s ez láthatólag kicsit bosszantotta a hozzám legközelebb ülõt: bosszúból addig vigyorgott rám, hogy már majdnem megharaptam. Mit mondjak, nem nagyon fekszik nekem ez a hittérítõsdi. Mi több, figyelmeztetõ félelmet vált ki belõlem. Nem hiszek Istenben, legalábbis abban nem, akit mi angolok arra találtunk ki, hogy különös igényeinknek tegyen eleget és ne az amerikaiaknak, akik azért hozták létre a magukét, hogy könnyebb legyen parókákat eladni, s adómentesen telefonálni. Azt kívánom, hogy akik hisznek az efféle dolgokban, azok maradjanak maguknak, és ne exportálódjanak a fejlõdõ országokba. Ültem és nézegettem a miami sapkákat, amelyek alól szempárok szegezõdtek a lenti Afrikára, érthetetlen módon vigyorogva a kontinensre, miközben az óriási föld- és égdarab között lebegtünk.
A kenyai hegyet is tetszéssel fogadták, a Kilimandzsáró láttán még nyájasabban mosolyogtak, a Kelet-afrikai-árok szélesre tárt szája fölött, amely méltóságtelien csúszott arrébb alattunk pedig teljesen meghatódtak. No és amikor leszálltunk egy röpke pihenõre Mwanzában, vagy Tanzániában, ami tulajdonképpen egy és ugyanaz, leírhatatlanul boldogok voltak.
 

Leszállásunkkor egy buszféleség sietett hozzánk, amely azt az érzést hivatott kelteni bennünk, hogy reptéren vagyunk.
Megtudtuk, hogy fél óra elblaccolni való idõnk van, és a legjobb, ha azt "nemzetközi váróban" múlatjuk el.
Ez a váró pedig nem volt egyéb, mint egy pajta, amelyben két meglehetõsen nagy szoba volt található, melyet egy folyosó kötött össze. Az épület ezen kívül amolyan katasztrófa sújtotta terület benyomását keltette bennünk: belül rozsdás fémek és olasz utazási poszterek borították a falakat. Beköltöztünk egy fél órára fényképezõ-állványainkkal, s ledobtuk magunkat a mûanyag székekre. Elõkaptam egy cigarettát, Mark pedig ugyanezt tette egy Nikon F3-assal és egy automata MD4-essel, hogy megörökítse, ahogy rágyújtok. Nem nagyon tudtunk mást csinálni.
Néhány perc elteltével egy barna egyenruhás fickó észrevett minket, és nem tetszhettünk neki, mert megkérdezte, hogy átutazóban vagyunk-e? Igennel válaszoltunk. Rosszallóan rázta fejét, és közölte, hogy amennyiben átutazók vagyunk, akkor a másik szobában lenne a helyünk. Mi nagy valószínûséggel tök hülyék vagyunk, hogy erre magunktól nem jöttünk rá. El nem mozdulva helyérõl az ablakkeret felé kezdett integetni, a szemével noszogatva minket, amíg össze nem szedtük a cuccunkat és ki nem dobáltuk a folyosóra, majd be nem dobáltuk a szomszéd szobába. Végignézte, ahogyan füstölögve elvonulunk, közben szomorúan rázta a fejét, bosszankodva az emberi dõreség láttán, majd becsukta mögöttünk az ajtót.

A második szoba mindenben megegyezett az elsõvel. Mindenben, leszámítva azt az apróságot, hogy az egyik falon volt egy nyílás. Nagy, bamba tekintetû lány hajolt ki rajta a pultra könyökölve, ökleivel támasztva arcát. A falakon mászkáló legyeket tanulmányozta; nem dobta fel túlzottan mindennapos tevékenységük, de legalább elfoglalta magát. Mögötte egy polcon kekszek, csokoládék, kólák és egy kávéfõzõ sorakoztak, és mi úgy vetettük rá magunkat a látványra, akár egy csapat hermelin a prédára. Épp mielõtt odaértünk volna, egy kék egyenruhás alak toppant elénk, majd afelõl érdeklõdött, hogy mit képzelünk, mi a jó fenét keresünk itt? Elmagyaráztuk neki, hogy zairei átutazók vagyunk, és ettõl úgy bámult ránk, hogy belénkfagyott a szó. - Átutazók? - kérdezte. - Átutazók nem léphetnek be ide! - dirigált nekünk, ismételten felvetetve velünk a nehéz batyukat, majd visszaterelt a bejáraton át egészen az elsõ szobáig, ahol egy perccel késõbb a barna egyenruhás ismét ránk talált. Ránk nézett.

Lassan értetlenség ült ki az arcára; ezt pedig szomorúság, düh, erõs frusztráltság követték azt tükrözve, hogy ezeka makacskodásukkal kizárólag õt kívánják bosszantani. Nekidõlt a falnak, vállait ropogtatta, becsukta a szemét, és megvakarta az orrsövényét.
- Rossz szobában vannak! - mondta egyszerûen. - Maguk átutazók. Menjenek máshová!
Valami végtelen nyugodtság lesz úrrá az emberen az ilyesfajta szituációkban, különösképp, ha a közelben frissítõt lehet kapni. Biccentettünk, felkaptuk a cuccunkat amolyan Zen-tudattal, s kisiettünk a folyosóra. Odabent a kék egyenruhás megismételte a már elhangzottakat, erre mi lassan hátrafordulva, türelmesen elmagyaráztuk neki: akár be is kaphatja. Csokoládéra és kávéra volt szükségünk, s talán még inkább egy csomag kekszre, és ragaszkodtunk hozzá, hogy ezeket meg is kapjuk. Földre dobva csomagjainkat egyenesen a pénztároshoz indultunk, s ezzel újabb, elõre nem látható akadályba ütköztünk.
A lány nem adott oda semmit! Még azon is felháborodott, hogy felhánytorgattuk neki ezt a témát. Öklével a pultot csapkodta, rázta a fejét, s a szemei a falon párzó legyekre tapadtak.
A probléma - melyre azonnal fény derült, amint olyan zökkenõmentes beszélgetést folytattunk, ahogy a kaucsuk csurdogál a fából - így hangzott: kizárólag tanzániai pénzzel lehet fizetni. Anélkül, hogy megkérdezett volna minket, tudta, hogy nem rendelkezünk ilyesmivel, mivel ezidáig még senkivel sem fordult elõ, hogy rendelkezett volna. Mivel ez csak egy nemzetközi átszállóhely volt, és a reptéren nem üzemelt valutaváltó, egyszerûen senkinél sem lehetett tanzániai pénz, tehát a hölgynek nem állt jogában kiszolgálni.
Pár perc sikertelen érvelést követõen fejet kellett hajtanunk makacssága elõtt, s hátralevõ idõnket elücsörögtük szemezve a kávéfõzõvel és a csokoládékkal, zsebeinkben haszontalan dollárokkal, sterlingekkel, francia frankokkal és kenyai schillingekkel. A lány rendületlenül vizslatta a legyeket messzire hessegetve magától a tényt, hogy soha semmilyen üzletet nem volt képes lebonyolítani. Nem sokkal késõbb már mi is kezdtünk érdeklõdni a legyek iránt.
Végül megtudtuk, hogy gépünk ismét felszállásra kész, így újra egyesülhettünk kedvenc hittérítõinkkel.
Azt el sem tudtuk képzelni, mit csinálhattak idõközben, de nem is firtattuk a dolgot. Kb. egy órával késõbb Bukavuban landoltunk, s taxival menekültünk a repülõtér viskójától, ahol "De hiszen ez csodálatos, maga a püspök jött látogatóba!" - ordítozták a helybeliek. Elõbb persze elõkerült egy kék tunikás, fekete keretes, áttetszõ aljú szemüveges, nagydarab ember. A hittérítõk, oktatóik és az amerikai pár, akiknek érdeklõdési területét a hittérítés merítette ki, lassan szintén elõkerültek a gépbõl, és mi, csomagjaink után indulva szintén.
Zairébe érkeztünk.
Talán legegyszerûbben úgy magyarázhatnám el, hogy milyen rosszul mennek a dolgok ebben az országban, ha elmesélném, milyen kártyát kaptunk pár nappal késõbb egy helyi alkalmazottól.
Egy része angol nyelven íródott, mert a turistáknak szánták.
Íme:

Hölgyem, Uram,
Az MPR vezetõ elnökségének nevében, a köztársaság elnökeként, a kormány és polgár-barátaim jóváhagyásával, egyöntetû egyetértésükkel kívánok kellemes zairei körutat. Országunkban mágikus vonzerejû tájakat, luxusszámba menõ növényzetet és elfogadható klímát talál. A zairei lakosok kedvessége, vendégszeretete elõmozdítja a tradícióról és a folklórról meglévõ tudását. Fiatal nemzetünk sokat vár jó benyomásától, és köszöni közremûködését abban, hogy barátainak is javasolja a látogatást.
Az ENCT elnöke.

Ez még elfogadhatónak tûnik. Valójában a másik rész ébreszt benned aggodalmat, ami felkészít arra, hogy mire számíts.
Elméletileg minden zairei lakosnak meg kellene mutatnod, és valahogy így néz ki:

ZAIREIEK, SEGÍTSÉTEK A LÁTOGATÓKAT!
A barát, aki ezt a lapot a kezében tartja, külhoni, tehát vendégünk. Amennyiben fényképezkedni szeretne, légy hozzá udvarias, barátságos! Kövess el mindent annak érdekében, hogy kellemesen töltse idejét, s meglásd, visszatértekor a barátait is hozni fogja!
Azzal, hogy õt segíted, az országod segíted. Sose felejtsd el, hogy a turizmus megléte teszi lehetõvé számunkra új munkahelyek felállítását, iskolák létrehozatalát, kórházak, gyárak telepítését, stb! Ezen vendég fogadtatásán áll vagy bukhat turisztikai jövõnk.

Már az elég is aggasztó, hogy ilyen szöveggel kell noszogatni a bennszülötteket, de ennél is nyomasztóbb, hogy angol nyelven íródott.
Egyetlen zairei vagy "zairó" - ahogyan õk hívják magukat - sem beszél angolul, de legalábbis nagyon kevesen.
A rendszer, amely Zairében mûködik, és amelyet ez a kártyalap teljességgel képtelen helyrehozni, meglehetõsen egyszerû. Minden közalkalmazott és pultos igyekszik annyira megkeseríteni az életed, amennyire csak lehet, s ezzel csak akkor hagy fel, ha fizetsz neki érte. Amerikai dollárban. Ekkor továbbenged a következõ közalkalmazotthoz, aki szintén belekezd életed megnehezítésébe. Utazásod végére komplett rémálmon mész át, olyan helyzetek sokaságán, amelyekhez képest zairei megérkezésünk enyhe elõjátékká törpül, mert az csupán kétórányi szenvedést hozott magával.
Az elsõ, amivel szembesültünk az ügyfélváróban, egy kép volt, ami csakis célzás lehetett arra nézve, hogy mivel kell szembesülnünk, amennyiben valóban a veszélyeztetett vadélettel szeretnénk megismerkedni.

A portré egy leopárdot ábrázolt. Jobban mondva egy részét. Olyan részét, amelyet már átalakítottak egy leopárdbõr pirulásdoboz fejfödémmé, ami Mobuto Sésé Séko Ngbendu Wa Za Banga marsall, a Zairei Köztársaság elnökének fején díszelgett, aki mágikus nyugalommal szemlélte, ahogyan alkalmazottjai elevenen megnyúztak minket. Egyikük magas, viszonylag barátságos figura volt, aki idõközönként cigarettával kínált minket, míg a másik egy köpcös, alattomos, aki lopkodta a miénket. Ez természetesen egy klasszikus vallatási módszer, amit arra fejlesztettek ki, hogy az áldozatot a patetikus érzelmi összeroppanás szélére taszítsa. Nyilvánvaló, hogy tanulták valahol, és töretlen kedvvel végezték még úgy is, hogy közben ki akarták deríteni a nevünket, útlevél- és személyi számunkat, valamint a legapróbb részletekig mindennek a nevét, amit magunkkal hoztunk.

A nagyság - úgy tûnt, - meg kívánt óvni minket, ezért gyengéden elkalauzolt a ránk váró veszélyek között, én pedig ráismertem arra az érzésre, amelyet úgy tolmácsolt nekem, hogy különösen közeli, szinte személyes kontaktusba kerülhetek elnyomókkal és áldozatokkal avagy elrablókkal és túszokkal. Az efféle helyzeteket mindenki ugyanúgy éli meg. A papírok fejlécén, amelyeket ki kellett töltenünk, "Belga Kongó" állt áthúzva és fölé írva tollal "Zaire", ami annyit jelentett, hogy az ívek legalább tizennyolc évesek. Az egyetlen nyomtatvány, amivel nem rendelkeztek, az volt, ami nekünk kellett. Barátok korábban figyelmeztettek, hogy szereznünk kell valutabehozatali engedélyt, különben a késõbbiek folyamán komoly gondjaink adódhatnak. Sokadszor próbáltunk kérni egyet, de a válasz minden esetben ugyanaz volt. Elfogyott.
Próbálkozzunk talán Gomában - tanácsolták.
Eljátszottak a Cambridge Z88-as laptopom elkobzásának gondolatával, ám csak abban az esetben, ha megpróbálnánk kijátszani vele a kormányt, de végül a köpcös megelégedett Chris autós újságával, hála annak, hogy kedvelte az autókat, és onnantól szabadok voltunk. Nem sokáig.
Bementünk Bukavu városába egy taxiféleségen. A város - mint kiderült - igen messze helyezkedett el a reptértõl; nagy valószínûséggel a taxisofõrök megélhetése érdekében. Amint bukdácsoltunk a meglepõen sok keréknyommal tarkított úton, amelyek a tó peremét követték egy tetemes zairei lakosságot feltételezõ lábnyomköteggel egyetemben, a sofõrünk azzal szórakozott, hogy néha lebukott a mûszerfal alá. Kicsit riadtan figyeltem a dolgot, s riadalmam jelentõsen megnõtt, amikor kitaláltam, mit csinál. Kézzel irányította a kerekeket. Eltûnõdtem azon, hogy megemlítsem-e felfedezésemet a többieknek, de végül úgy döntöttem, hogy nem ijesztem meg õket. Mark késõbb szóvá tette, hogy minden más kocsi leelõzött minket, kivéve azt a teherkocsit, amely olyan sokáig parkolt egyhelyben, hogy már nem voltak rajta kerekek. Én magam ezt nem vettem észre, mert miután rájöttem a sofõr tevékenységének magyarázatára, az út maradék részén csukva tartottam a szemem.
Amint a hotelhez érkeztünk, - ami meglepõen levegõs és tágas volt egy Bukavu féle népsûrûséghez - becsörtettünk, kipakoltunk, majd ordítozni kezdtünk egymással. Ez volt az elõre meg nem beszélt, közös jelünk arra, hogy tökéletesen elegünk van mindenbõl annak ellenére, hogy még csak este hat óra.
Szétszóródtunk szobáinkba, és mindenki ráült a saját kupacára.
Én az ablak mellett helyezkedtem el, és végignéztem, amint a nap lebukik a tó mögött, amelynek nevét sem tudtam, mert minden térkép Marknál volt. Abból az elõnyös pozícióból Bokavu egész idillinek mutatta magát a félszigeten, a tó peremén. Kivu tó peremén. Eszembe jutott a neve. Még mindig nem éreztem magam eléggé kiegyensúlyozottnak, és reménykedtem, hogy a tó látványa segít. Nyugodtnak látszott, ezüstje a távolban szürkébe torkollott az elmosódó dombsziluettek között. Segített.

Kora este a fény utat tört az öreg belga stílusú házak közt, amelyek lépcsõzetesen futottak fel a hoteltõl a dombtetõig, szorosan szegélyezve virágokkal és pálmafákkal. Ez is segített.
Még a zöld, javított tetõk is ragyogtak a fényben. Néztem a fekete, víz fölött körözõ héjákat, és rájöttem, hogy ez is megnyugtatólag hat rám. Felkeltem, és elkezdtem kicsomagolni az éjszakához szükséges kellékeket, miközben élveztem a rám törõ nyugalmat, amit csak az a felismerés zavart meg, hogy a fogkrémem az elõzõ hotelben hagytam. És a papírokat is. És az öngyújtót. Ekkor úgy döntöttem, ideje felfedezni a várost.
 

A fõút széles volt, rögös, kövekkel beszórt. A boltok javarészt vaskosak, koszosak voltak, és mivel Zaire ex belga terület, minden más bolt kivétel nélkül gyógyszertár, akárcsak Belgiumban és Franciaországban. Nem árultak fogkrémet, és ez felvillanyozott.
 A többi boltot jórészt lehetetlen meghatározni. Amikor olybá tûnt, gettó kellékekkel, zoknikkal és szappanokkal, valamint csirkékkel foglalkoznak, nem találtam célravezetõnek fogkrém, papír után érdeklõdni, kiváltképp mert õrültnek néztek. Nem vettem talán észre, hogy gettó kellékekkel, zoknikkal és szappanokkal, valamint csirkékkel foglalkoznak? Amint mindkét irányban végigmotoztam egy-egy mérföldet, egy kis utcára leltem, ahol borítékokat, öngyújtókat kínáltak, és ez annyira megfelelt az igényeimnek, hogy majdnem megkérdeztem, van-e friss New Scientist magazinjuk.
 Ezt követõen felismertem, hogy szinte minden létszükségletbõl van az utcácskában. Például fénymásolás. Emitt-amott rozoga asztalszerûségek álltak nagy fénymásológépekkel, és kétszer is leszólítottak: nem akarok-e fénymásoltatni, vagy a húgaikkal hálni? Visszatértem szállásomra, teleskicceltem pár lapot, amelyek valami okból kifolyólag rózsaszínûek voltak, s olyan mély álomba merültem, akár egy halott.
 A következõ reggelen Goma városába repültünk. Ennek kapcsán felismertük, hogy még a Zairén belüli repüléseket követõen is keresztül kell menni a teljes bevándorlási hercehurcán és poggyászkezelésen, ahol is fegyveres õrök tartanak fogva, amíg egy alkalmazott bekísér irodájába, mert nem töltöttünk ki Bukavuban valuta deklaráló lapot.
 A tény közlése, hogy ott nem rendelkeztek ilyesmivel, nem volt jégvágó hatású.
 „Ötven dollár" - mondta.
 Az irodája nagy volt, üres, és csak egy kis asztal volt benne két papírköteggel fiókjaiban. Hátralépett, és a plafonra meredt, amely valószínûleg már sok hasonló jelenetet ért meg. Majd ismételten elõrelépett, és tenyereit az arca elé húzta, mintha valamit le akarna törölni. „Ötven dollár - ismételte - fejenként!", majd lustán az asztalka sarkára bámult, és egy tollat kezdett görgetni az ujjai közt. Egy óra telt el így, miután beleunt a dologba, és elengedett.
 Pislogva hagytuk el a repteret, és csodával határos módon találkoztunk a sofõrrel, akit Mark néhány barátja szervezett be, hogy a Virunga vulkánokhoz szállítson, ahol a hegyi gorillák élnek.
 Nem a gorillák felkereséséért kellett Zairébe utaznunk. Ugyanakkor nehezünkre esett volna nem megnézni õket, ha már helyben vagyunk. Pláne, hogy õk a legközelebbi élõ rokonaink, de nem tudom, ez elegendõ ok-e? Tapasztalatom szerint amikor meglátogatsz egy országot, ahol rokonaid élnek, általában meghúzod magad, nehogy összefuss velük. Legalább a gorillákról tudja az ember, hogy nem kell velük vacsorázni menni, és megtanulni pár millió évre való családi történelmet, így nem kell megtorlásra számítani. Persze õk az egyetlen közeli rokonaink, akik nem unokatestvérek. Mindannyian hiányoljuk a már nem létezõ közös õsünket, akinek kiléte Darwin napjai óta találgatások tárgya.
 Az elöljáró család, amelynek leszármazottjai vagyunk (gazdag, sikeres utódai, akik jókat tesznek, és keresik a rosszabbul fizetett utódokat) az õs majmok. Bár mi nem nevezzük magunkat majmoknak. A család, amelyet nagymajmoknak nevezünk, magában foglalja a gorillákat (három válfaja: hegyi, kelet-mélyföldi és nyugat-mélyföldi), két csimpánzfajt és a borneói, valamint a szumátrai orángutánokat. Magunkat nem szeretjük ide sorolni, s valójában a „nagy majmok" megnevezés is diszkriminatív jellegû. Most már széles körben elfogadott, hogy a gorillák és csimpánzok különváltak tõlünk az evolúciós fán jóval korábban, mint az õs majmoktól. Ez annyit tesz, hogy a gorillák közelebb állnak hozzánk, mint az orángutánokhoz. Ennek következtében minden besorolás, amely egy kalap alá veszi a gorillákat és az orángutánokat, szükségszerûen tartalmaz minket is. Egyik-másik szempontból a gorillák tényleg nagyon közeli rokonok, majdnem olyan közeliek, mint az afrikai és indiai elefántok egymáshoz, amelyek õse szintén közös volt.
 A Virguna vulkánok, ahol a hegyi gorillák élnek Zaire határában, Rwanda és Uganda közelében helyezkednek el. Kb. 280 él belõlük itt, megközelítõleg kétharmada a zairei mennyiségnek és harmada a rwandainak. Azért írtam, megközelítõleg, mert a gorillák még nem eléggé elõrehaladottak evolúciós idejükben ahhoz, hogy felfedezzék az útlevelek, a valuta deklaráló lapok és közalkalmazási feltartóztatások áldásos hatásait, ekképpen hajlamosak elõre és hátra korzózni, amikor csak gonosz és primitív szeszélyeik magukkal ragadják õket. Ez a néhány csellengõ példány ezen felül átruccan Ugandába is idõrõl idõre, ám egyikük sem él ott állandó lakosként, mivel a Virgunák ugandai része mindössze 25 négyzetkilométert takar, védtelen, és tele van emberekkel, akik ha esélyt adnak a gorillának, jobb, ha elkotródik.
 Gomából öt órába telik áthajtani, mi pedig eléggé siettünk két és fél óra tébolydát követõen a jegyeladóval, egy hoteligazgatóval, egy étkezési szünetét töltõ, egyik legnagyobb nemzeti bank személyzetére várva, s ezekrõl érdemes lenne ugyan írni, de még érdemesebb hagyni az egészet.
 A dolgoknak is van egy határa, így volt ez akkor is, amikor egy zsebtolvaj nekem jött egy pékségben.
 Persze nem vettem észre, hogy nekem csapódik, mivel én csak profikkal szeretek dolgozni. Mindenki más a boltban észlelte, ám a férfi sietõsen elkotródott, és kivágódott az utcára, mialatt én még mindig azzal voltam elfoglalva, hogy zsemlét válasszak magamnak. A pék megpróbálta elmondani, ami történt, de az én zairei franciában való jártasságom ehhez nem mutatkozott elegendõnek, és azt gondoltam, hogy a köményes zsemléket ajánlja figyelmembe, így vettem belõlük hatot.
 Abban a pillanatban érkezett Mark néhány körtekonzervvel, gorillalátogatási engedéllyel és a sofõrünkkel, aki gyorsan felfogta, mi történik és elmagyarázta. Arról is informált, hogy a köményes zsemlék nem valami jók, de ettõl függetlenül érdemes megtartani õket, mert a többi zsemlefajta sem az, s valamit azért csak enni kell. A sofõr magas, karakteres muszlin volt, és engedelmes mosollyal, erõsen ajánlotta: mielõbb lépjünk le onnan.
 Amikor az emberek a „legsötétebb Afrikáról" beszélnek, Zairére gondolnak. Ez a dzsungelek, hegyek, hatalmas folyók, vulkánok helye, a még erõteljesebb vadélete, mint ami mellett pálcát törnél; ahol a nyugati civilizáció által érintetlen törpék találhatók, és a világ legrosszabb közlekedési megoldásai. Ez az az Afrika, ahol Stanley találkozni akart Dr. Livingstone-nal.
 A tizenkilencedik századig a hatalmas Afrika ezen traktusa egyszerûen csak egy nagy, fekete lyuk volt a térképen valahol egy sötét kontinensen, ám csak a Livingstone-expedíció óta kezdte a lyuk kifejteni gravitációs hatását.
 Az elsõ ide érkezõk katolikus hittérítõk voltak, akik arra tanították a populációt, hogy a protestánsoknak nincs igazuk, majd megérkeztek a protestánsok is, akiktõl megtanulhatták, hogy a katolikusoknak nincs igazuk. Az egyetlen dolog, amiben a katolikusok és a protestánsok is egyetértettek, hogy a bennszülötteknek kétezer éve nincs igazuk.
 Hamarosan megjöttek a kereskedõk szolgák, elefántcsont, vörösréz és megfelelõ földterületek után kutatva. Stanley segítségével, aki az ötéves szerzõdésen munkálkodott, hogy betekintést nyerhessen Afrika belsejébe, Leopold, a belga király sikerrel követelhette az óriási régiót 1885-ben, s ezzel lehetõsége nyílott a bevándorlóknak a kivételesen brutális és könyörtelen megszállásra, mintegy praktikus és szemléletes demonstrációjaként a „rossz" jelentésének.
 Amikor az atrocitások hírei kiszivárogtak, Leopold arra kényszerült, hogy átnyújtsa „földjét" a belga kormánynak, amely átvette, hogy látványos semmittevésbe kezdjen. De az 1950-es években függetlenségi megmozdulások söpörtek végig Afrikán, és a zendülések, a szörnyû mészárlások után a fõvárosban, Kishansában 1959-ben a gyarmati különítmények annyira meggyengültek, hogy a függetlenség biztosítottá lett. Az ország véglegesen 1971-ben változtatta meg nevét Belga Kongóról Zairére.
 Zaire mérete alig nyolcvanszorosa Belgiuménak.
 Mint a legtöbb gyarmaton, szükségképp itt is kifejlõdött a fojtogató bürokrácia, hogy a kizárólagos döntéshozók a megszállók lehessenek. A helyi képviselõknek ritkán volt joguk bármit is tenni, leszámítva a csúszópénzek begyûjtését. A megszállók leléptek, a bürokrácia folytatódik, akár a fejetlen csirke, amelynek semmi más dolga nincs, mint gáncsolni önmagát, hadakozni, majd nagyot rúgni a saját bokájába. Mindig felismerhetõ egy ex-gyarmat a téged feltartó emberek sokaságáról, akiknek semmi egyéb dolga nem akad.
 Öt óra álmos zötykölõdés után Bukimába érkeztünk, a faluba, a Virgunák lábánál, azon a ponton, ahonnan már csak lábon folytatható az út.
 Kicsivel a falucska fölött a legnagyobb tisztás elején egy abszurdul öreg, az ex-megszállók által épített épület áll, teljesen üresen, leszámítva egy kis irodát, ahol egy kis emberke katonai ruhában áttekintette gorillalátogatási engedélyeinket, mintha még sosem látott volna olyat, de legalábbis az elmúlt órában biztosan nem. Aztán lefoglalta magát egy rövidhullámú rádióval pár percre, mielõtt kijelentette: pontosan tudja kik vagyunk, már számított ránk, és kapcsolataink miatt a Világ Természetvédelmi Alapítványával (WWF) Nairobiban engedélyez nekünk egy extra napot a gorillákkal, és tulajdonképpen ki a fenék vagyunk, és neki miért nem szólt senki az érkezésünkrõl?
 Úgy tûnt, ez megválaszolhatatlan, így hagytuk, hadd találja ki magától, amíg mi hordárok után indultunk, akik háromórás utunkon elkísérnek az elkövetkezõ éjszakai szálláshelyünkre. Nem volt nehéz találni. Nagy tömegek járták körül furgonunkat reménykedõn, és a sofõrünk kiválogatta a megfelelõket. Úgy tûnt, õ erõteljesen voksolt a „mindenki" szó mellett.
 Hirtelen jött a felismerés. Annyira belelkesedtünk attól, hogy elhagyhatjuk Gomát, amilyen gyorsan csak lehet, hogy tervünk fõ részérõl megfeledkeztünk, ami szerint csomagunk nagy részét a szállodában kellett volna hagynunk. Ennek az agyi kihagyásnak eredményeképp több csomag volt velünk, mint amit ténylegesen magunkkal kellett volna vinnünk a gorillákhoz.
 Sokkal több.
 Ahogyan az alap gorilla-nézõ készlet - farmer, póló, valami vízálló alkalmatosság, tonnányi körtekonzerv és kameraszett -, éppúgy velünk volt a szennyestár, az öltöny és a hozzá illõ cipõ francia kiadókkal való találkozáshoz Párizsban, egy tucat számítógépes újság, a kincset érõ Dickens-munkák gyûjteményének fele és egy fából faragott Komondo sárkány. Én hiszek a könnyed utazásban, ahogyan abban is, hogy abba kéne hagynom a dohányzást, és idejében be kellene vásárolnom karácsonyra.
 Eldugva meglehetõs mennyiségû felszerelésünk londinereket toboroztunk a Virunga vulkánokhoz vezetõ útra. Akadtak is. Amennyiben hajlandóságot mutattunk fizetni a Dickens-mûvek és a sárkány szállításáért fizetni a gorillákhoz és a visszafelé. Lehet, hogy a fehérek követtek már el csúnyább dolgokat is Zairében, de bolondosabbat még biztos nem.

Kora reggel Murara és Serundoi a kunyhó bejáratánál várakoztak, cirógatva tõreiket és macsétáikat jelentõségteljesen mosolygó szemekkel, amelyekrõl nem tudtuk eldönteni, tetszenek-e? Igaz, jó hírük volt számunkra. Mivel a gorillák nem szoktak személyes látogatási idõpontokat adni a járulékos rokonaiknak, néha nyolc órát vett igénybe felkutatásuk. Aznap a hírek szerint csak egy órányira tartózkodtak tõlünk. Összeszedtük a gorillanézõ készletünket, körültekintõen ott hagytuk a sárkányt, a Dickens-mûveket és húsvágó kellékeinket annak ellenére, hogy ezzel a meggondolatlansággal csalódást okozhatunk a gorilláknak, jó reggeltet köszöntünk Helmutnak és Kurtnak, akik az expedíció idejére csatlakoztak hozzánk. A párás reggel ellenére láthattuk a Mikeno vulkán púpjára kúszó sugarakat.
 Az erdõ, amibe bevetettük magunkat, igen sûrû volt.
 Mark elmagyarázta, hogy a gorillák szeretnek „hegyi" esõerdõkben élni, vagyis felhõ-erdõben. Több, mint 3000 méterrel a tengerszint felett, a felhõk szintje felett mindig nyirkos a levegõ. A víz folyamatosan csöpög a fákról.
 „Nem teljesen olyan, mint az alacsonyabban elterülõ esõerdõk - mondta Mark -, sokkalta inkább mellék-erdõk ezek, amilyenekké a fõ erdõk lesznek, ha kivágják a fákat, vagy ha leégnek, és elkezdenek regenerálódni."
 „Azt gondoltam, hogy pont az a gond az esõerdõkkel, hogyha kiirtod õket, nem nõnek vissza" - tûnõdtem.
 „Természetesen nem lesz újra fõerdõ belõlük. Nem tudni, lehet, hogy pár száz, pár ezer év múltán már hasonlítani fognak régi énjükre. Persze az eredeti élõviláguk frankón kihal. De ami rövid idõn belül létrejön, az a másodlagos, mellékerdõ, amely messze nem olyan összetett vagy gazdag."
 „A fõ esõerdõ egy hihetetlenül komplex rendszer, de amikor benne vagy, félig üresnek találod. Kifejlett korában nagyon magasan elhelyezkedõ levélmennyezet fedi, mivel minden fa verseng a napfényért. Ám mivel csak kevés fény szûrõdik át a plafonon, igen gyér az aljnövényzet. Helyette olyan ökológiai rendszer áll rendelkezésre, ami a földön mindent felülmúl összetettségével, s célja szerint a fák által megkötött energiát közvetíti a többi élõlény számára."
 „A felhõerdõ, amilyen ez is, sokkalta egyszerûbb. A fák sokkal alacsonyabbak, több hely jut nekik, akárcsak a talajszinti vegetációknak, ami jól jön a gorilláknak, mert így el tudnak rejtõzni. És sok élelmiszerhez juthatnak egyszerû karnyújtással."
 Ugyanakkor nekünk a vaskos, nedves vegetáció megnehezítette a haladást. Murara és Serundoi lengették macsétáikat megkönnyítve a majdnem áthatolhatatlan áthatolását, sok idõbe tellett, míg észrevettem, hogy azok nem egyszerû tõrök.
 A macséták alakja igen különleges, kicsit olyanok, mint egy banán sziluettje vastagított éllel. A penge minden része más és más ívben és szögben vág egyetlen mozdulatra, s más-más erõvel. Lenyûgözõ volt az ösztönösség, ahogyan egyik suhintás követte a másikat, a vezetõk alkalmazkodtak az aktuális vegetációtípusokhoz - lehetett az egyik pillanatban egy vaskos ág, a másikban csalánlevél, vagy akár inda. Mintha egy alkalmi teniszmeccset játszottak volna jól képzett játékosaink.
 Nemcsak hogy vaskos, hûvös, nedves is volt az erdõ, tele fekete hangyákkal, amelyek mindannyiunkat csipkedtek, kivéve Helmutot és Kurtot, akik különleges, lett hangyavédõ zoknit viseltek.
   Dicsértük elõrelátásukat, mire õk csak vállat vontak, és nem mondtak semmit. A lettek mindig jól felkészültek. Ránéztek a felvevõ készülékünkre, és kifejezésre juttatták kételyeiket annak alkalmasságát illetõen. Ugyanis Lettországban sokkal jobbak a rekorderek. Mi ebbe bele is egyeztünk, de közöltük azt is, hogy nekünk ez is tökéletesen megfelel, és a BBC is úgy vélte, hogy a célnak megfelel. Helmut (vagy lehet, hogy Kurt?) ekkor közölte, hogy sokkalta jobbak a mûsorszóró társaságok Lettországban.
 Az õszinte ellenkezések kitörését ebben a pillanatban félbeszakította a vezetõink jelzése: maradjunk csendben! Közel voltunk.
 „Persze - mondta Kurt vékony mosollyal lett arcán, mintha egész idõ alatt tudta volna, hol vannak a gorillák -, nem maga a gorilla bûvölte el vezetõinket, hanem a gorilla fészke."
 A keréknyom mellett, amit követtünk, az aljnövényzet rendesen le volt taposva, ahol a gorilla éjszakázott. Mintha kitépkedték volna a növényeket, és kosarat fontak volna belõlük, hogy a hideg, nyirkos éjszakában elszigeteljen a talajtól.
 Az egyik dolog, amit a laikus a legfurcsábbnak talál a zoológusban, az õ kielégíthetetlen rajongása az állatok ürüléke iránt. Én persze megértem, hogy a hagyatékok nagy információértékkel bírnak a szokásokra, diétákra nézve, de semmi sem magyarázza azt a tökéletes boldogságot, amit az említett objektum kivált.
 Egy éles üdvrivalgás elárulta, hogy Mark talált egy keveset. Könyökeire dobta magát, és elkezdte fotózni a kis kupac gorilla-ürüléket.
 „A fészekben van - magyarázta, miután befejezte -, amely, tudod,  igen érdekes. A hegyi gorillák, azok, amelyek itt élnek, a fészkeikbe székelnek, mert túl hideg van éjszakánként felkelni. A nyugati, mélyföldi gorillák nem csinálnak ilyet. Melegebb klímában laknak, így kevesebb mellékhatással jár, ha éjszaka felkelnek. Sõt, a nyugati, mélyföldi gorillák diétás növényeken élnek, ami egy másik oka annak, hogy nem székelnek a fészkeikbe."
 „Értem" - mondtam.
 Helmut valami olyan témába kezdett bele, amelyrõl szívesen szeretek elmélkedni - talán éppen a lett gorillák trágyáinak fõ típusaiba, de félbeszakítottam, mert hirtelen az a rendkívüli érzés tört rám, hogy egy teherautó figyel rám.
 Csendben maradtunk, s óvatosan körülnéztünk. Semmit sem láttunk a közelben, sem a közeli fákon, sem a bokorban leselkedve. Pár pillanat el is telt, mielõtt észrevettünk valamit, de az a csekély mozgás lekötötte a figyelmünket. Vagy harminc yardra a követett keréknyomon tisztán kivehetõen valami akkora dolog állt, hogy alig vettük észre. Egy hegyi gorilla, vagy talán inkább egy gorillahegy, mellsõ végtagjain támaszkodva, hogy lehetõleg egy nagy, izmos, gerinces sátor benyomását keltse.
 Hallhatod, hogy ezek a lények félelmetes fenevadak, és én itt lejegyezném a saját tapasztalatom is: ezek a lények félelmetes fenevadak. Nem tudok rájuk találóbb leírást. Hümmögõ mentális paralízis uralkodik el rajtad egy ilyen teremtménnyel való vadonbeli, elsõ találkozásodkor, és ez az érzés tényleg semmihez sem hasonlítható. Vad és fojtogató érzetek tobzódnak az agyadban, olyanok, amelyekhez elsõ közelítésben semmi közöd, még megnevezni sem tudnád õket, és talán éppen azért, mert több ezer avagy több millió éve nem keletkeztek ilyen érzetek.
 Kicsit ugyan elrugaszkodtam a valóságtól, ám ezt igen nehéz nem megtenni, ha a racionális, civilizált agyad olyan dolgokat él meg, amiket képtelen beazonosítani vagy rendszerezni, de igen erõsek.
 Hallottam egy elméletet, amelynek komolyságáról nincs tudomásom arra vonatkozólag, hogy hogyan rendszerezheted a szédülések különféle fajtáit. Ösztönösen szimpatizálok vele, és kb. így hangzik:
 A kábító érzet, amelyet észlelünk nagy magasságokban, nem egyszerûen a leesés félelme. Gyakran csak maga a szédülés okozhatna tényleges leesést, ezért különösen irracionális a félelem öngerjesztõ mivolta. Ráadásul az evolúciós fejlõdés korábbi szakaszában fákon éltünk, fáról fára ugráltunk. Bizonyos spekulációk szerint még madárvér is szorult belénk. Ez esetben agyunk bírhat egy olyan résszel, ami ha valami ûr közelségérõl szerez tudomást, sürgetni kezdi a belelépést. Ekképpen szembesül a primitív, kezdetleges részed, amely az „ugorj!" felszólítást tartalmazza, és a modernebb, racionálisabb, amely azt mondja, „az ég szerelmére, meg ne próbáld!".
 A szédítõ szédülés természetesen sokkal gyakrabban társul egyéb mentális érzetek és zavarok oszcillációjával, mint félelemmel. Amennyiben pusztán félelmet éreznénk, akkor szívesen kísérleteznénk vele, ahogyan az óriáskerekek és daruk készítõinek megélhetését is biztosítottuk.
 Az elsõ ezüsthátú gorilla megpillantása a vadonban szédítõ volt. Olyan érzésem volt, mintha tenni szerettem volna valamit, tennem kellett volna valamit, de fogalmam sem volt, mit. A modern agyam a „fuss el!" mellett voksolt, de csak megtorpanni tudtam, reszketni és bámulni. A megfelelõ pillanatban valami a gorilla és köztem lévõ áthidalhatatlan víznyelõbe pottyant, és úszni kezdett tehetetlenül csapkodva irányunkba. A gorilla láthatólag észrevett minket, akik fotografáltuk trágyáját, és az aljnövényzetben lapultunk.
 Megindult, és mi követni kezdtük, de amíg õ igen elevennek bizonyult, mi nem. Még arra sem voltunk képesek, hogy felfogjuk elevenségének mibenlétét, így fel is adtuk az üldözést a terület újrafelfedezése érdekében.

A gorilla, amelyet láttunk, egy nagydarab ezüsthátú volt. Az „ezüsthátú" azt jelenti, hogy a háta ezüstös, de legalábbis szürke szõrrel borított. Csak a hímek háta lehet ilyen, az ivarérettséget jelöli. Téveszme, hogy csak a vezérnek alakul ki, meg hogy napok alatt, esetleg órák alatt, és ettõl örökös vezetõvé lesz. Népszerû és szórakoztató téveszme, de téveszme. És ha már a tévedéseknél tartunk, meg kell említenem valamit, amivel pár nappal késõbb szembesültünk, amikor Conrad Avelinggel, egy gomai területkutatóval beszélgettünk, aki évek óta a gorillák védelmezésével foglalkozik.   Elmondtuk Conradnak, hogy mennyire megijesztettek minket Murara és Szerundori a helyi orvvadászok hidegvérû legyilkolásával, aminek hallatán hátradõlt a székén, feldobta a lábait az asztalra, és hahotázásban tört ki.

 „Hihetetlen, amit ezek a figurák összehordanak a turisták szórakoztatására! Lefogadom, azt is mondták, hogy ex-kommandósok, nemde?"
 Beismertük a dolgot meglehetõsen birkamód. Conrad a térdeit csapkodta örömében, és a fejét lóbálta.
 „Az egyetlen dolog, ami ex-kommandós rajtuk, az az egyenruhájuk. Ex-kommadósoktól veszik, akik élelemért cserébe válnak meg tõlük, mivel nem sok esélyük van pénzhez jutni. Az egész csak mese. Hallottam egy másik nagyszerû történetet a minap. Egy turista megkérdezte az idegenvezetõt Rawindiban, ahol nincsenek gorillák, hogy mi történik, amikor egy gorilla oroszlánnal találkozik? És ahelyett, hogy azt válaszolta volna a vezetõ, hogy ‘Buta kérdés, a két faj elszeparáltsága miatt sosem találkoznak’, felhatalmazottnak érezte magát valami cifrasághoz. ‘Természetesen a gorilla leüti az oroszlánt, majd levelekkel, gallyakkal borítja testét, és felbélyegzi’ - hangzott válasza. Onnan van tudomásom errõl a történetrõl, hogy a turista ezt követõen elmesélte nekem, mennyire csodálkozott a dolgon. Bántanak a butítások. Bárcsak megértethetném az emberekkel, hogy amennyiben nem tudják a választ, vagy nem találják azt elég érdekesnek, sokkal egyszerûbb azt válaszolni, hogy a felvetés teljes képtelenség."
 Vitán felül áll vezetõink gorilla- és erdõismerete, és Rambo kalandokkal sem álltak elõ. Hozzáigazodtak (ahogyan ezt Conrad Aveling is megerõsítette) a majmok két válfajához. Ez az „igazodás" számukra egy igen hosszú, komplikált folyamat, de nélkülözhetetlen a vadonban létesülõ találkozásokkor, kiváltképp, ha ezek mindennaposak, hiszen több hónapos esetleg éves edzés után is képesnek kell lenniük elviselni az emberek jelenlétét, és azt, hogy maguk is tanulmányozhatóvá, turistalátványossággá váltak.
 Az ezüsthátú gorilla bizalmát ki kell érdemelni. Annál a családnál, amelyet meglátogattunk, ez három évet vett igénybe. Conrad Aveling a project elsõ nyolc hónapját az aljnövényzetben, a gorillák között való körözéssel töltötte, de sosem pillantotta meg õket, bár gyakran mindössze húsz-harminc lábnyira volt tõlük.
 „Az egyik probléma az efféle idomítással - magyarázta -, hogy a vaskos növényzeten át nem látjátok egymást, míg végül 3-4 méternyire kerültök egymástól, és még mindig nem látszotok. Mindenki majd kiugrik a bõrébõl. A gorilla a sajátjából, én az enyémbõl. Borzasztó izgalmas. Totál felszökik az adrenalin-szinted. A bukavui csapattal az volt a baj, hogy az ezüsthátú nem akart észrevenni. Ahhoz, hogy megmutassam ártalmatlanságom, elõbb észre kellett vennie. Általában észre is vesznek, és akkor a szemtõl szembeni találkozáskor van egy pillanat megérteni, hogy semmit sem akartok egymástól, és akkor a gorilla visszavonul."
 „De alázatos pozíciót vesz fel, és nem provokálja, ugye?" - kérdezett Mark.
 „Nem, általában nem veszek fel ilyen pozitúrákat. Túlzottan félek ahhoz, hogy megmozduljak."
 Amint az ezüsthát elfogadja az embereket, a csoport maradék része felsorakozik, és meglepõ módon ezt követõen a környéken minden más csoport sokkalta könnyebben szelídíthetõ. Nemigen lesznek problémák, amennyiben mindenki tiszteli a másikat. A gorillák tökéletesen képesek kifejezésre juttatni, hogy nem szeretik a zaklatást. Volt egy eset, amikor stresszes reggele volt egy gorillacsaládnak egy másikkal való találkozásnak köszönhetõen, és a legutolsó dolog, amire vágytak azon a délutánon, az emberek látogatása, így amikor egy nyomolvasó turistákkal karöltve érkezett látogatóba, majd túlélvezték az ezüsthátú vendégszeretetét, a gorilla megragadta a nyomolvasó kezét, és óvatosan letépte az óráját.
 Manapság vitatott dolog a turizmus. Én magam évek óta szerettem volna gorillákat látogatni, de elrettentett, hogy közelségem zavarhatja õket, az életvitelüket. Veszéllyel járhat a gorilláknak olyan betegséget ajándékozni, amit még nem ismernek. Köztudott, hogy a híres és különc gorilla-felfedezõ úttörõ, Dian Fossey élete jelentõs részében a turizmus ellenzõje volt, és távol kívánta tartani a világot a gorilláktól. Élete vége felé megváltoztatta hozzáállását, és mostanra elfogadott nézet lett, hogy a turizmus, ha szabályozott, felügyelt, akár garantálhatja a gorillák túlélését. Szomorú, de elkerülhetetlenül ütközünk a közgazdaságba. Turisták nélkül csak az kérdés, mi történik elõbb - a gorillák erdejének, természetes életkörnyezetének tüzelõvé alakítása, vagy az orvvadászok elsöprõ sikere. Nyersen fogalmazva: ma a helyieknek (és a kormánynak) már többet hoz egy élõ gorilla egy döglöttnél.
 A következõ megszorításokat vezették be: egy gorilla-családot egy nap egyszer lehet látogatni, átlagosan egy órán át, maximum hat fõnek, koponyánként 100 USD-s kivételezési díjjal. És könnyen lehet, hogy még csak nem is látják majd õket.

Pár lábbal fölöttünk egy nõstény csimpaszkodott egy fán egykedvûen majszolva egy ág végét fogsora segítségével. Észrevett minket, de nem mutatott különösebb érdeklõdést. Két kölyök hancúrozott nyugtalanul egy erõsen meghajlott ágon 4 méternyire a talajtól, és egy fiatal hím keveredett elõ a fûbõl élelem után kutatva. Csodálkozó élvezettel nézegettük a két kölyköt csodálatosan eleven vadságukban annak a fának a végletes keskenységén, amelyet játszótérül választottak. Nehéz volt elképzelni, hogy a fa elbírja õket, ahogyan nem is tette. Hamarosan leszakadtak elcsodálkozva a gravitáció meglétén, majd birkamód a fûbe huppantak.

Egyik gorilla a másik után tûnt fel, míg az ezüsthátúra leltünk egy bokor mellett az oldalán heverve, hosszú karjával átnyúlva a feje fölött vakarta az ellenkezõ oldalán lévõ fülét, miközben a semmittevõ leveleket nézegette. Hirtelen megvilágosodott, amit csinál. Teljesen nyilvánvaló volt. Jobban mondva annak a kísértése, hogy ezt teljesen nyilvánvalónak találjuk, nyomasztó volt.   Emberszerûek, úgy is mozognak, úgy fognak, mimika-repertoárjuk és embert idézõ tekintetük kísértetiesen hasonló dolgokat juttat kifejezésre, mint az emberek.

Amint ismételten megmozdultam, hat incsnyit csúszott arrébb, mintha egy kanapén közelítettem volna, amihez õ helyet csinált. Hasra fordult, állát öklére támasztva unottan vakargatva arcát szabad kezével. Csendben ücsörögtem, s amennyire lehetett, mozdulatlanul rácáfolva a tényre, hogy halálra csíptek a hangyák. A házigazda egyikünkrõl másikunkra helyezte tekintetét különösebb érdeklõdés nélkül, majd elnyerték figyelmét saját kezei, amint az egyik ujjáról koszt kapartak le. Olyan érzésem volt, hogy annyira lehetünk érdekesek számára, mint egy unalmas vasárnap délután a tévé elõtt. Ásított.

Három nappal késõbb azon kaptam magam, hogy egy termeszvár tetején állva látcsövemmel egy másik termeszvárat szemlélek.
 Tisztában voltam vele, hogy egy termeszváron állok, de elkeserített a dolog, hogy amit látok, az nem egy északi fehér rínó, mivel vagy egy órája közelítettünk hozzá a perzselõ delelõ nap alatt valami olyasminek a közepén, ami csak Afrika lehetett.
 A vizünk is kifogyott. Nemigen hittem a diétában, amelyrõl H. Rider Haggard és Noël Coward írt cikkében, amit a The Egale-ben olvashattam, de a szavanna kellõs közepén, Afrikában szembesülni kényszerültem tanaikkal a delelõ nap alatt, kifogyott vízzel.
 Bár én nem hittem Rider Haggard és mások diétáiban, egy kicsit megijedtem. Amiért nem jó, ha a szavanna közepén kifogy a vízkészlet, az az, hogy szükség van rá. Eleinte csak említést tesz a tested arról, hogy nem lenne rossz, majd egy idõ után nem is tud elõhozakodni más témával. Mi több, mérföldekre bárhonnan, nem emlékezve, hol hagytuk a Landrovert, egyikünknek sem volt kedve elindulni.
 Nem tudom, mennyire volt Mark vagy Chris rémült ekkor, mivel nehéz volt rábírni õket - fõleg Christ -, hogy valami összefüggõt mondjanak. Chris Glasgowból származott, s az északi rasszok kiváló képviselõje: szõke hajú, világos bõrû, aki képtelen nagyobb boldogságot érezni egy DAT rekorder cipelésénél, amihez egy döglött nyúlra hasonlító mikrofon van csatlakoztatva, miközben átmasíroz a skót lápokon a csikorgó fogainak koppanó szélben és esõben. Nem valami természetes egy ilyen lény a szavannában. Egyre kisebb és kisebb köröket járva mind kevesebb és kevesebb dolgot érzékelve a külvilágból olyan színekben játszott, mint a rendõrlámpák. Mark vöröslött és morcos volt.
 A két velünk hozott nõ teljesen immúnis volt. Név szerint Kes Hillman-Smith, a rínószakértõ és Annette Lanjouw, a csimpánztudós.

Kes Hillman-Smith elfoglalta a termeszváramat, és belenézett a horizontba. Kes valójában a világ egyik elsõ számú szakértõje az északi fehér rínóknak, ám abban nem bizonyult a legjobbnak, hogy a Skócia méretû nemzeti parkban a huszonkét egyed pontos tartózkodási helyét meghatározza.   Lehet, hogy a méretekkel nem vagyok tökéletesen tisztában, mivel eltérõ információkat kaptam a Garambai Nemzeti Parkról. Egyikük szerint mindössze 5000 négyzetkilométer, s ez esetben az az igazság, hogy ez Skócia méretének csak töredéke, de még éppen elég nagy ahhoz, hogy huszonkét rínót hatásosan el lehessen benne dugni.   Kes nagyon szkeptikus kezdetben a termeszdomb látványától, miszerint annak egy világklasszis rínószakértõ nagy hasznát vehetné, ám mivel ez volt az egyetlen, ami a távolból a meleg fátyolán át olyan orrszarvúszerû benyomást keltett, és amúgy is az utunkba esett, õ is jónak látta, ha ráközelítünk.

 Kate egy félelmetes nõ, aki pont úgy fest, mint aki éppen most toppant le egy kalandfilm képernyõjérõl: szálkás, fitt, feltûnõen szép, és általában ósdi háborús ruhákba öltözködik, amelyek sorszámát egy golyó ellõtte. Úgy határozott, hogy ideje kézbe venni a térképet, amely igen nagyvonalú mása volt az igen nagyvonalú tájnak. Egybõl kitalálta, hol lehet a Landrover, és a könyörtelen valóság erre persze rá is cáfolt, majd több mérföld csellengést követõen kiderült, hogy mégiscsak ott van, csak eltakarja egy bokor és egy teás termosz.
 Mikor megújítottuk magunkat egy csészeféleség segítségével, virágozni kezdett a sivatag, és az angyalok dalolni kezdtek, amint visszazakatoltunk és -csörömpöltünk a bázisra, ami nem volt egyéb, mint egy kis, látogatóknak fenntartott kunyhóköteg a Garambai Nemzeti Park peremén, egy folyóval választva el attól. Pillanatnyilag a park kizárólagos látogatói voltunk, amely - mint említettem - Skócia egy részével megegyezõ nagyságú. Ez igen meglepõ, mivel ez Afrika egyik leggazdagabb természetvédelmi övezete. Zaire északkeleti részén terül el Szudán szomszédságában, s a nevét a Garamba folyótól örökölte, amely keletrõl nyugatra átkígyózik rajta. Szavanna, esõerdõ és papírkészítõ alkalmasságokon kívül jelenleg 53000 bölény, 5000 elefánt, 3000 víziló, 175 kongói zsiráf, 270 madárfaj, 60 különleges oroszlán s néhány óriás eland (amely egy hatalmas, spirális szarvú antilopfaj) található benne. Onnan tudni, hogy vannak elandok, hogy láttunk egyet. Utoljára az 1950-es években látott valaki. Nagyon meg vagyunk elégedve az elért eredményünkkel.
 A park elég ritkán látogatott, részben - gondolom én - az õrült bürokratikus rémálmoknak köszönhetõen, amelyek a Zairébe látogatót terrorizálják, ám azért is, mert három nap szárazföldi útra van Buniától, a legközelebbi reptértõl, így csak a nagyon elszántak jutnak el ide.
 Szerencsénk volt. A Garamba Rehabilitációs Project Igazgatósági Fõtanácsosa, Charles Mackie értünk jött Buniába egy golyóálló katonai Cessna 185-tel. A kifutó, amelyen a gép landolt a park határában, nem volt egyéb, mint egy mezõ, ahol csak remélni lehetett, hogy a gép megáll. Drámai változás volt ez a Virunga vulkánok ködös hidegéhez képest - zöld fû látszott a horizont minden irányában, forró, meleg volt a levegõ, egy Landrover közelített a szavanna poros útjain, elefántok hullámoztak a párás fátyolon túl.

Aznap este étkezni mentünk abba a házba, amelyen Kes a férjével, Fraserrel, a park menedzserével osztozik. A házat õk maguk építették egy bozótosban a tó szélén. A ház egy hosszú, nyúlványos építmény tele könyvekkel, kitéve az idõjárás viszontagságainak - amikor esik, vízhatlan ponyvával takarják le õket. A két év alatt, míg ezt a házat felhúzták, kicsiny vályogkunyhóban laktak házi mongúzzal, amely porszívó gyanánt felásta a padlót férgek, kutya, két macska és egy bébi után kutatva.
 Mivel a házuk teljességgel nyitott, általában tele van állatokkal. Egy fiatal víziló például idõközönként megjelenik, hogy kiegye a növényeket a nagyszobai cserepekbõl. Gyakran alszik a hálóban fejét a (második) gyermek mellé hajtva. Kígyók és elefántok vannak a kertben, patkányok, amelyek felélik a szappankészletet, és a termeszek gyakran megeszik a ház tartópilléreit.
 Az egyetlen állatfaj, ami tényleg aggasztja õket, a krokodilok, amelyek a folyó mellett élnek a kert végében. A kutyájukat egyikük falta fel.
 „Kissé aggasztó - mondta nekünk Kes. - De életünket maximálisan komfortossá kell tennünk a körülményekhez képest. Ha a városban laknánk, épp annyira félhetnénk, hogy a gyerek busz alá szalad, elrabolják, mint így egy krokodiltámadástól."
 Vacsora után közölték, hogy amennyiben nagyon szeretnénk rínót látni, elõbb tudnunk kell, hol keressük. Ajánlották, hogy kérjük meg Charlest, hogy vigyen fel a Cessnában másnap, és így talán ha az azt követõ napon arra járunk egy Landroverrel, megnézhetjük õket közelrõl. Régi, elemes rádiójuk segítségével be is szervezték nekünk Charlest.

Charles úgy vezeti a repülõgépét, ahogyan anyám a kocsiját Dorset utcáin. Amennyiben nem tudod, hogy évek óta megrögzötten minden nap ezt csinálja, félelemmel teli makogásba kezdenél látványától ahelyett, hogy üveges szemekkel mosolyogva hümmögnél: „kegyelmezzen!"
 Charles egy vékony és enyhén izmos férfi, ráadásul szerény is. Néha arra gondolsz, hogy elkövethettél valamit, amivel megbántottad, majd felismered, a hirtelen csend oka, hogy nem tud semmit hozzáfûzni a témához, és inkább hallgat. A repülõn, ahol viszont sok lenne a látnivaló, be nem áll a szája, de szerencsére elnyomja a gépzaj.
 Háromszor kellett elismételnie mielõtt elhittem, hogy nem álmodom: mint kiderült, az elõzõ légi bravúr oka az egy gólyafészekben található tojások megszámlálása egy magasabb fán.
 Kicsit megstuccolta a fa tetejét, s behúzta a kéziféket, amíg kinézett és számolgatott. A mûszerfal folyamatos „kegyelmezz"-t csörömpölt, amint a gép bukdácsolt az égben. Úgy látszott, kétszer is elszámolta magát, mielõtt elégedetté lett a végeredménnyel, visszahúzta a fejét az ablakból, megfordult, megkérdezte, jól vagyunk-e, visszafordult, ismét kinézett az ablakon, majd végezetül a halál elõtti utolsó pillanatban visszaemelte a gépet a magasba.
 A levegõbõl a szavanna olyan, mint egy szétfeszített struccbõr. Elhagytunk egy kis csoport bólogató, bukdácsoló elefántot, akik a síkságon siettek át.

Charles a válla fölött ordítozta nekünk, hogy van egy projectjük a Garambai Nemzeti Parkban elefántok edzésére, s ez az elsõ látványos eredmény a környéken Hannibál óta. Az afrikai elefántok intelligensek, de nagyon nehéz õket betanítani, és a régi Tarzan filmekben indiai elefántokat használtak nagy füleket ragasztva rájuk. A fõ célja a projectnek az elefántok vadászatellenes csoportjának felállítása, meg kellenek turista szafarikhoz is. Ismételten a turizmus bevétele az egyik oka annak, hogy egy állatfaj túlélése biztosítottnak látszik a terület veszélyeztetett vadjai közt.

 Táguló körökben pörögtünk valami rinocéroszfélét keresve. Odaföntrõl sokkal könnyebb megkülönböztetni õket a termeszváraktól, ha mástól nem, hát a mozgási sebességüktõl.
 Feltûnt egy.
 És a fák mögött egy másik.
 Valójában kettõ is: anya és lánya, egész közel hozzánk ügetõ kõdarabként trappolva. Még sok száz láb magasságából is masszív tömegeknek látszottak, s ez lenyûgözõ. Amint kereszteztük ösvényüket rájuk közelítve, az anya és lánya ügyet sem vetett ránk, s mikor az ellenkezõ irányból megismételtük a manõvert, úgy tûnt, háromváltozós fizikai kísérletet mutatunk be a tömegvonzás szemléltetésére.
 Még egyszer rájuk startoltunk, még közelebb, még lassabban, közvetlenül a nyomukban, és ez már inkább katonai megmozdulásra hasonlított: légi fedezéket biztosítottunk a monstrumoknak.
 Túlkiabálva a mûszerek zaját megkérdeztük Charlest, hogy nem zavarja-e a rínókat, ha így megstuccoljuk õket?
 „Fele annyira sem, mint titeket - mondta. - Valójában egyáltalán nem. Egy rínót semmi sem ijeszti meg különösebben, és csak a szagok iránt érdeklõdik. Megközelítjük õket, hogy megnézzük, egészségesek-e, hogy beazonosítsuk õket stb. Már elég jól ismerjük õket, hogy észrevegyük, ha szomorkodnak."
 Kezdtem megint bizonytalan lenni az állatkertekben lakó és vadon pisztergált állatok közötti különbségek megfogalmazásával, amelyek látszólag végtelen térben mozognak, leszámítva a világ urainak kedvteléseit.
 Vagy legalábbis az õk urainak. A következõ rínó, amire ráleltünk, egy mérfölddel arrébb lehetett, és egy hiénával foglalkozott. A hiéna óvatosan körzött körötte, míg a rövidlátó jószág megpróbálta becélozni lehorgasztott szarvaival. Egy rínó, ha valamit szemügyre akar venni, akkor elõbb az egyik, majd a másik szemével is meg kell néznie, mivel oldalt elhelyezkedõ látószerveivel nem lát elõre. Charles rámutatott, hogy az állatnak már meggyûlt a baja a hiénákkal: a fél farka hiányzott.

 Ekkor kezdtem komolyan légibetegnek érezni magam, mert a gép ismét felemelkedett. Az utazási célja csak a rínók helyének felkutatása volt, s a huszonkét vadon élõ példányból nyolcat sikerült bemérni. Holnap a földszinten próbáljuk meg ugyanezt.
Akik nem ismerik a fehér rinocéroszt, azok leginkább a színét tartják érdekesnek.

 Nem fehér.
 Még csak megközelítõleg sem. Sõt, meglehetõsen szürke. És nem az a fajta, amely egy kis jóindulattal elmegy fehérnek, hanem alpári, puszta sötétszürke. Az emberek ebbõl azt a következtetést vonják le, hogy a zoológusok perverzek vagy színvakok, de valójában nem errõl van szó, mindössze tudatlanok. A fehér (white) az afrikai nyelv „weit" szavának félrefordítása, amelynek jelentése vastag (wide) s ez az állat szájára vonatkozik, amely vastagabb, mint a fekete rínóé. Nagy szerencsére a fehér rínó egy árnyalattal világosabb a feketénél. Amennyiben sötétebb lenne, az emberek összezavarodnának, amiért kár lenne, hiszen annyi más dolog van a világon, ami jobban meg tudja kavarni az embert, mint a rínó színe. Ilyenek például a rínó szarvai.
 Széles körben elterjedt a mítosz - valójában kettõ is - a rínók szarvainak felhasználhatóságáról. Az elsõ szerint fokozza a nemi vágyat. Ez nem egyéb, mint aminek elsõ olvasatra tûnik: babona. Nem sok köze van az orvostudományi ismeretekhez, mindössze ahhoz, hogy a rínószarv egy olyan nagy, vaskos, kemény, felálló valami.
 A második mítosz szerint létezik olyan ember, aki hisz az elsõben.
 Ez az egész valószínûleg eredetileg egy újságíró ötlete lehetett, de még inkább valami félreértés. Könnyû felismerni az ötlet forrását, ha felméred a kínai variánst, amely szerint majomaggyal, verébnyelvvel, emberi méhlepénnyel, fehér ló péniszével, nyúlszõrrel, és hím tigris szárított, erotikus testtájaival (amely elõzõleg hat hónapig ázott jóféle európai brandyben) összekeverve fokozhatja a nemi vágyat. A nagy, peckesen álló kemény dolgok, mint a rinocérosz szarva természetes összetevõje az efféle felsorolásoknak, bár az már talán nehezebben érthetõ ebbõl a szövegösszefüggésbõl, miért is olyan jó ötlet a szarvak lefûrészelése. Valójában semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy a kínaiak hinnének a szarv potencianövelõ hatásában. Mindössze azok hisznek benne, akik valahol azt olvasták, hogy valakik hisznek benne, s ragaszkodni próbálnak mindenhez, ami jól hangzik.
 Nincs ismert afrodíziás rínó-kürt kereskedés. (Ez, mint a legtöbb hasonló, idejemúlt. Nem tudni, léteznek-e Észak-Indiában felhasználók, ám ha igen, akkor csakis mások bosszantásából.)
 Sok szarv tradicionális gyógyszerré lesz a távolkeleten, míg a kereskedelem nagyobb hányadának oka valami még abszurdabb dolog: a divat. A tülkökbõl készített gyilkok rendkívül divatosak Jemen férfi ékszerüzleteiben. Viseletté lesznek tehát.
 És most nézzük a divathullám áldásos következményét.
 Az északi fehér rínókat homály fedte a nyugat számára 1903-ig. Akkoriban jelentõs készletek voltak belõlük Csádban, a Közép-Afrikai Köztársaságban, Szudánban, Ugandában és Zairében. De felfedezésük hatása katasztrófa, mivel - sajnálatos módon - az északi rínó két szarvval bír, s ez duplán érdekes a vadorzók számára. Az elsõ, a hosszabb átlagban két lábnyi; a világrekorder hihetetlen mérete hat lábnyi, s szomorlatos módon ötezer dollárért el is kelt.
 1980-ra ezer db kivételével az orvvadászok megszûntették õket. Még mindig nem történtek komoly megmozdulások védelmük érdekében, s öt évvel késõbb a populáció elérte történelme mélypontját: 13-man maradtak a Garambai Nemzeti Parkban. Nem lehettek túl messze a kihalástól.
 1984-ig Garamba ötezer négyzetkilométere védetté lett kis számuknak köszönhetõen. A telep felügyelõi képzetlenek, gyakran fizetetlenek, jármû és felszerelés nélküliek voltak. Amennyiben egy orvvadász le akart gyilkolni egy rínót, csak be kellett mennie a területre. Még a helyi zairók is irtották õket, hogy szarvaikból gyûrûket készítsenek, amelyek - babona szerint - megvédik õket a mérgektõl és a gonoszoktól. Ám a legtöbb tülköt szudáni nehézfegyveresek vitték el. Szudánba szállították õket, majd illegális piacaikon árulták.
 A garambai helyzet drámaian javult az 1984-es rehab. programot követõen. A jelenlegi személyzet 246 képzett fõ, kocsikkal, könnyû repülõvel, lokális postarendszerrel és mobil katonákkal, akik rádiókapcsolatban állnak. Két rínót ejtettek el 1984 májusában, közvetlenül a munka elkezdése után, s azóta egyet sem. Az elejtõt elfogták és bebörtönözték, de késõbb futni hagyták. A jelenlegi helyzetben is elengednék. Sajnos. Más fajokat még mindig irtanak, de legalább az elmúlt évek megmozdulásai már érezhetõk. Újabban egész sok kis rínó született, így a populáció felduzzadt huszonkettõre.
 Huszonkettõre.
 Elképesztõ mellékhatása a helyzetnek: a jelenlegi értéke egy rínószarvnak, amire azt kihajózzák Afrikából és egy köteg ízléstelen viseleti darabot készítenek belõle pár gazdag, fiatal jemeni számára, hogy azok könnyebben tudjanak felcsípni csajokat, több ezer amerikai dollár. Maga az orvvadász, aki behatol a parkba kockáztatva életét, hogy kilõjön egy ma már védett rínót, tizenkettõ-tizenöt dollárt kap érte. Így a különbség a legritkább és legfelségesebb állatok élete és halála közt kb. tizenkét dollár.
 Könnyû azt kérdezni - én például ezt tettem -, miért nem fizetnek az orvvadászoknak, hogy ne öljenek állatokat? A válasz persze igen egyszerû. Amennyiben a vadorzónak felajánlanak huszonöt dollárt, hogy ne lõjön, majd valaki más felajánl tizenkettõt, ha mégis lõ, rövid távon be fogja látni, hogy ugyanazzal az állattal harminchét dollárt kereshet. Míg a kürtök bevételi forrásnak számíthatnak, mindig lesz valaki, akit ez ösztönözni fog. Így a kérdés valójában ez: hogyan lehetne rábeszélni a fiatal jemenieket, hogy a rínó szarva nem férfiassági szimbólum, csupán attól, hogy nekik szükségük van ilyesmire?

Mostanában két elkülönülõ, de nem valami erõs bázisa van az északi fehér rínóknak a Déli Nemzeti Parkban. Ám a jelenlegi politikai szituációban nem sokat lehet tenni értük, és a nyolcvanas években Garambában elkerített rínók túlélésért. Még ma is veszélyeztetettek, de látható a reménysugár, a déli fehér rínókkal szerzett tapasztalatoknak köszönhetõen.
 Az északi és a déli fehérek ugyanazon fajhoz tartoznak, de populációik oly soká éltek elszeparáltan, hogy sok ökolóiai és viselkedési különbség alakult ki köztük. Még ezeknél is lényegesebbek a genetikai különbségek: a tudósok két válfajnak tartják õket, és következésképp úgy vélik, több, mint kétmillió évet éltek le egymástól elszeparáltan. Manapság ezer mérföldnyi afrikai esõerdõ, erdõ és szavanna választja el õket.
 Amennyiben nem tudunk különbözõségükrõl, a két állatot szinte képtelenség megkülönböztetni - bár az északi általában magasabban tartja fejét, és testarányaik is mutatnak néhány eltérést.
 Felfedezésük idején az északi fehér messze nagyobb ismeretségre tett szert. A déli fehér közel egy évszázaddal korábban felfedeztetett, de 1882-re kihaltnak tartották. Aztán e század derekán vagy tizenegy fõnyi populáció bukkant fel Umfoloziban, Zuluföldön. Mindent bevetettek a megmentésük érdekében a hatvanas évek közepén, s a számuk vagy ötszázra emelkedett. Ez elégnek bizonyult szokásaik feltérképezéséhez, más parkokba való telepítésükhöz. Most már több, mint 5000 déli rínó van Dél-Afrikában, s túl vannak az életveszélyen.
 A jelenlegi állás szerint még nem késtünk el az északi rínók megmentésérõl.

Amint a nap hanyatlani kezdett, mi letelepedtünk a helyi vízilovak mellé. A folyó egy széles kanyarulatában a víz kialakított egy mély, lassú folyású medencét, ahol röfögve és bõgve vagy kétszáz vízipaci dagonyázott.

 A szemközti part igen magasan helyezkedett el, így a medence egyfajta természetes amfiteátrumként szolgálhatott a vízilovaknak, ahol nyugodtan dalolászhattak, és hangjuk visszaverõdött mellettünk afféle tisztasággal, hogy nem hinném, hogy egész Afrikában lenne alkalmasabb hely a vízilovak gurgulázásának hallgatására. A fény furcsán meleg volt és nyugodt, és vagy egy órát ücsörögtem el csodálkoztomban. A legközelebbi vízipacik értetlen figyelemmel meredtek ránk, akárcsak a zairei repterek közönsége, ám legtöbbjük egyszerû hanyagsággal a másik hátsóján pihentette fejét mamlasz mosollyal arcukon. Azt hiszem, én valahogy hasonlóképp viselkedhettem.
 Mark állítása szerint még sosem látott hasonlót afrikai útjai során. Garamba - mondta - unikum a szabadsághoz, és lehetõvé teszi számodra, hogy közel kerülj az állatokhoz és távol az emberektõl. Persze ennek van egy másik oldala is. Két héttel késõbb hallottuk valakirõl, aki ugyanazon a helyen tartózkodott, hogy megtámadta és felfalta egy oroszlán.
 Éjjel, mikor besötétedett, valami igen érdekeset fedeztem fel. Amikor elõször bekukkantottam kunyhómba azon a napon, egy moszkitót észleltem az ágyam fölött egy hálóba csomózottan. Az „észleltem"-et itt a lehetõ leglazábban értem. Mielõtt lefeküdtem aznap éjjel, elhajtottam az ágyam fölül. További figyelmet nem tulajdonítottam a dolognak.
  Ám ezen az éjjelen a moszkitó a korábbi helyén volt. Az ok pedig zavaróan egyszerû. Ez egy másik moszkitó volt.
 Bemásztam az ágyba és fokozatosan felismertem, hogy majdnem pontosan annyi moszkitó van a kunyhóban, mint odakint. Azzal, hogy egy pókhálót helyezek magam fölé, annyi hatást érhetek el, mint amikor az ausztrálok letakarták az egész kontinens répáit a nyulak elõl, amikor a nyulak már a takaró mindkét oldalán ott voltak. Idegesen emeltem fel a fáklyám. A plafon fekete volt a vendégeimtõl.
 Megpróbáltam kikergetni õket, s pár el is veszett. Kicsavartam a hálót a plafonból, és azzal csapkodtam körbe a szobát. Ettõl fel is ébredtek, majd élénk érdeklõdést kezdtek tanúsítani. Kifordítottam a hálót, s abba sem hagytam a csapkodást addig, amíg úgy nem véltem: a nagyobb részüktõl már megszabadultam. Ekkor visszakúsztam ágyamba. Majdnem abban a pillanatban meg is ütött a guta. A plafonra világítottam fáklyámmal. Az még mindig moszkitó-feketében pompázott. Megint lekaptam a hálót, kiterítettem a padlón és megpróbáltam lekaparni a vérszopókat a laptopom élével, ennek következtében kiestek belõle az akkumulátorok, lehetõvé téve, hogy csakis az aktuális cselekedetemre használhassam fegyverem. Nem túl hatásosan. A jegyzettömböm sarkával is próbálkoztam. Ez már eredményesebb volt, de magával hozta azt is, hogy az elkövetkezõ hetekben moszkitó-lenyomatok tucatjai között kell majd lavíroznom tollammal. Helyére akasztottam a hálót, s bekúsztam az ágyba, amely ekkor is tele volt szúnyogokkal, de már életerõs, csipkelõdõs példányokkal. Õrjöngve zümmögtek és zizegtek körbe.
 Rendben.
 Leakasztottam a hálót. Kiterítettem a földön, és ráugrottam. Még vagy tíz percig pattogtam rajta folyamatosan, amíg biztos nem voltam abban, hogy minden négyzetcentiméterre hatszor ráugrottam, és azután még egy kicsit. Kezembe akadt egy könyv, s azzal is végigcsapkodtam. Ugráltam ismét, csapkodtam újfent, kifordítottam a hálót, kiráztam, felakasztottam az ágy fölé, majd ágyamba tértem. A háló tele volt igen dühödt moszkitókkal. Ez volt a status quo reggel négykor. Hatkor Mark átjött felébreszteni, hogy rínókat nézegessünk, de én nem voltam éppen oda a vadéletért, s ezt tudattam is vele. Nagyot kacagott, majd felajánlotta a bádogba csomagolt kolbászának felét. Elfogadtam egy csésze igen zaccos kávéval egyetemben, aztán megindultam a folyópart felé, ami ötven yardra lehetett. Boka-mélyre kerültem a csendesen folydogáló vízbe, hallgattam a kora reggeli madarak és rovarok keltette zajokat, csipkedtem a kolbászból, egy idõ után pedig kezdtem felismerni, milyen abszurdul festhetek ott.
 Charles érkezett a Landroverrel és Annette Lanjouwval, összeszedtük az adott napra való cuccot, aztán megindultunk.
 Amint csörömpöltünk és kerregtünk a szavannába vezetõ utunkon, mélyen a terület belsejébe hajtva, ahol a rínókat láttuk az elõzõ napon a repülõbõl, csak úgy félvállról, az érdeklõdés kedvéért megkérdeztem, hogy veszélyes lények-e?
 Mark elvigyorodott, és megrázta a fejét. Azt mondta, igen szerencsétlenek lennénk, ha bántanának minket. Valójában ezzel persze nem válaszolta meg a kérdést, de nem firtattam tovább a dolgot. Puszta kíváncsiságom kérdezett.
 Mark folytatta mondókáját.
 „Sokmindent hallani, ami nem igaz - magyarázta - vagy legalábbis igen eltúlozza a méreteket, s ettõl olyan drámainak hangzik. Igazán irritál, amikor az emberek veszélyesnek tûntetik fel a vadállatokat, csak hogy ettõl bátornak, rettenthetetlennek látszódjanak. Ezek amolyan halászmesék. Egy csomó elsõ felfedezõ nagyon eltúlozta a dolgokat. Kétszer vagy négyszer akkora hosszúnak írták le a látott kígyókat. A tökéletesen ártalmatlan anakondák hat láb hosszú szörnyekké lettek, akik másra sem várnak, mint hogy halálba roppanthassák az embereket. Badarság. Ugyanakkor az anakonda-készlet erõteljesen megcsappant."
 „De a rínók biztonságosak, ugye?"
 „Többé-kevésbé. Kicsit félnék, ha egy fekete rínóval találkoznék. Provokálatlan agresszió hírében élnek, amiért valószínûleg õk maguk is tettek valamit. Egy fekete rínó Kenyában üldözõbe vett, és kidekorálta egy barátom kocsiját, amit aznapra kértem kölcsön. Pár hétig használta csak. A másik kocsiját, amelyet ekkor kölcsönvettem a hétvégére, egy bölény írta le. Dühítõ volt, kínos. Halihó, találtunk valamit?"
 Charles befékezte a Landrovert, s a horizontot kezdte kémlelni látcsövével.
 „Rendben - mondta. - Azt hiszem, látok egyet. Két mérföldnyire."
 Mindannyian belenéztünk látcsöveinkbe, az említett irány felé. A reggel még mindig hideg volt, és nem voltak még hõfátylak sem. Amint kitaláltam, hogy melyik facsoportot kell kémlelnem a szivacsos hegy elõtt, már egészen közel voltunk, azt vettem észre, hogy valami megdöbbentõen termeszdombszerû dolog van a közelben, éppen olyan, amiért két nappal korábban majdnem megöltük magunkat. Mozdulatlan volt.
  „Biztos, hogy rínó?" - kérdeztem udvariasan.
 „Aha - válaszolt Charles. - Holtbiztos. Itt leparkolunk. Igen kitûnõ a hallásuk, és ha tovább közelítünk egy Landroverrel, elijednek. Innentõl gyaloglunk."
 Összeszedtük gépeinket, és megindultunk.
 „Csendesen!" - szólt Charles.
 Még csendesebben vonultunk tovább.
 Nehéz volt egy vizenyõs víznyelõben tartani a csendet, csizmáinkkal és könyökeinkkel cuppogva a sárban. Mark suttogva érdekes tényeket hozott tudomásunkra.

„Tudtátok - kérdezte -, hogy a bilharzia a második leggyakoribb betegség a világon a fogszuvasodás után?"   „Nem, tényleg?" - kérdeztem vissza.   „Ez igen érdekes - magyarázta Mark. - Ezt a betegséget úgy kapod meg, ha fertõzött vizet keresztezel. Kis csigafaj a vízben szállást ad a kis parazita férgeknek, amelyek rátapadnak a bõrödre. Amint a víz elpárolog, lyukat vájva megtámadják a belsõ szerveid, a beleid. Tudni fogod, ha megkaptad, mert igen velejárója a diarrhoea, a véres vizelet."   „Azt hittem, csendbe kell lennünk" - vetettem oda.   Amint kikecmeregtünk a víznyelõbõl, felsorakoztunk egy kis köteg fa mögött, Charles bemérte a szélirányt, és további instrukciókkal látott el.   „Tudnotok kell valamit arról, ahogy a rínó látja a maga világát, mielõtt beletolakszunk - suttogott. - Igen szelídek és nem támadnak meg másokat méretük, szarvaik ellenére. Rosszul látnak, s csak a megszerzett alapinformációkra hagyatkoznak. Ha magunkfajta állatfajt látnak, beidegesednek és elszaladnak. Közel kell maradnunk egymáshoz, ezáltal azt fogják hinni, hogy egy állat vagyunk, és így kevésbé aggódnak majd."

 „Szép, nagy állat" - mondtam.
 „Nem számít. A rínó nem fél a nagy állatoktól, de a számuktól igen. Takarásban kell maradnunk, ami annyit tesz, hogy egy nagyívû kört fogunk bejárni körülötte. Igen jó a szaglása. Valójában ez a legjobb érzéke. Az egész világképe szagokból áll. Szagokban ‘lát’. Orrlikai nagyobbak, mint az agya."
 Már szabad szemmel is kivehetõvé vált az állat. Kicsivel több, mint fél mérföldnyire voltunk tõle. Jól kivehetõen, tökéletesen mozzanatlanul állt, olyan volt, mint egy szikladarab. Idõrõl idõre alacsonyan tartott feje egyik oldalról a másikra billent szelíden, ártalmatlanul, és nyírta a füvet.
 Innentõl meg-megállva folytattuk utunk lebukva és kúszva a teremtmény takarásában, az állandóan változó szél elmozdulásait követve. Végül egy újabb farakáshoz érve már csak száz yardnyira voltunk a lénytõl, amelyet láthatólag nem zavarta ottlétünk. Pedig ahol álltunk, csak a tisztás választott el tõle. Pár percig mozdulatlanul maradtunk, s miután kigyönyörködtük magunkat, fényképezni kezdtünk. Amennyiben további közeledésünk elriasztotta volna, akkor az volt az utolsó lehetõségünk. Az állat lassan elfordította magát, hogy egyenletes fûnyírást végezhessen. Amikor pedig ismételten kedvezni kezdett a szélirány, idegesen, csendben újfent közelítettünk.
 Kicsit olyan volt, mint egy gyerekjáték, amelyben valaki a fallal szemben áll, míg a többiek megpróbálnak mögé kerülni és megérinteni. Az alany idõrõl idõre hirtelen megfordul, és akit elkap, az kerül a helyére. Általában nem fog olyan helyzet adódni, hogy három lábnyi szarvára feltûzhesse azt, akit nem kedvel, de más vonatkozásaiban idevágó a példa.
 Ez az állatfaj persze növényevõ. Legelésbõl tartja fenn magát. Ahogyan közelítettünk, alanyunk annál jobban kivehetõvé vált, annál képtelenebbnek tûnt. Mintha egy JCB exkavátor gyomlált volna elõttünk.
 Negyven yardnyi távolságból a rinocérosz felhagyott az evéssel, és felnézett. Lassan felénk fordult komoly gyanakvással, miközben mi igyekeztünk a legkisebb és legártalmatlanabb állatnak tûnni, amennyire tõlünk tellett. Nyilvánvaló megértést nélkülözõ, kicsi, fekete szemei lelketlenül néztek minket a szarvak két oldaláról. Bár ezen nem lehet segíteni, mégis az ember akaratlanul is megpróbálja követni az állat cselekedeteit, egy háromtonnás rinocéroszét, amelynek az orrlyukai nagyobbak agyánál - bár ezen nem lehet segíteni -, de sikertelenül.
 A szagok világa jóformán ismeretlen a modern ember számára. Nem azért, mert nincs szaglásunk - hiszen észleljük az élelmiszer, a bor szagát, alkalmanként virágok illatát, általában meg tudjuk állapítani, ha szivárog a gáz, ám mindezek általában egy elmosódott egész részei, és gyakran képtelenség különválasztani õket. Amikor azt olvassuk, hogy Napóleon ezt írta egy alkalommal Josephine-nek: „Ne mosakodj, hazamegyek", kicsit meglepõdünk, és majdnem úgy hisszük, ez deviáns viselkedésre vall. Annyira hozzászoktunk a képekhez, amelyeket kis késleltetéssel hangok követnek, hogy nehezen észleljük azt a világot, amelyet szagok alkotnak. Ez sajnos nem az, amellyel mentális processzoraink meg tudnak birkózni - vagy legalábbis már nem. Igen sok állatnak viszont a szaglás a fõ érzékelése. Megmondja nekik, mit jó elfogyasztani és mit nem (nálunk ezt a zsebünk és a kínálat helyettesítik). Elkalauzolja õket a láthatáron túli élelmiszerekhez (mi jól tudjuk, hol vannak a boltok). Más állatok jelenlétérõl és állapotáról tájékoztatja õket (ellenben mi beszélgetünk). Még arról is tudósít, hogy mely lények jártak a szomszédságban, és mit csináltak az elmúlt két napon (mi errõl semmit sem tudunk, ha nem hagynak üzenetet). A rinocéroszok kijelölik a mozgási területüket székletükkel, majd szagnyomokat hagynak, ahol csak járnak, amit mi nem becsülünk meg.
 Amint valami váratlan szagot észlelünk, és nem tudjuk azonnal beazonosítani, ám nem túl zavaró, figyelmen kívül hagyjuk, és ez kb. az, ahogyan a rínó reagál a látványunkra. Úgy tûnt, hogy nem tud hova tenni minket, csupán megfeledkezni rólunk. A fû valami sokkalta gazdagabb és értékesebb dolgot képviselt érzékeinek, így folytatta a fûnyírást.
 Közelebb kerültünk. Huszonöt yardon belül lehettünk, és Charles megálljt intett. Már elég közel voltunk. Valójában káprázatosan közel.
 Az állat marmagassága hat láb volt, és fokozatosan lejtett a hátsó lábai irányába, ahol izmos, kerekded idomok következtek. A méretek összjátéka valami félelmetesen megdelejezi az ember agyát. Amint megmoccintotta egy lábát, hatalmas izmok feszültek meg nehéz bõre alatt, mintha egy Volkswagen parkolt volna.
 A gépeink zaja elterelte figyelmét, és ismét felnézett, de nem felénk. Úgy tûnt, nem tudja, mire vélje a dolgot, és egy idõ után folytatta üzemét.
 Egy enyhe szellõ csapott felénk, és igyekeztünk szembefordulni vele, aminek következtében körbejártuk a rínót. A mi látványvilágunkban ez megmagyarázhatatlannak hatott, de amíg a rínó nem érezte a szagunk, addig nem is észlelte ottlétünk. Mikor felénk fordult, teljes képet kaphattunk a bestiáról. Kicsit mintha megfontoltabban emésztett volna, de ennél messzebbre nem ment. Három teljes percig néztük, és már a csattogásaink sem zavarták. Lassan beszélgetni kezdtünk észrevételeinkrõl, ettõl alanyunk nyugtalanná, aggódóvá vált. Felhagyott a legeléssel, mereven nézett ránk felemelt fejjel, bizonytalanul.
 Ahogyan ismételten elképzelem itt ülve a dolgozószobámban ezen a délutánon, fokozatosan felismerem, hogy egy enyhe szag, amit korábban felfedeztem, még mindig jelen van, és eltûnõdök azon, hogy érdemes-e új találgatásokba bocsátkoznom annak eredetét illetõen. Keresni fogok valamit, valamit, amit látnom kéne: egy üveg valamit, ami kifolyt, vagy valami túlhevült elektronikát. A szag egyszerû feladvány.
 A rínónak látványunk egyszerû szag-feladvány volt, ami szipogásra késztette, s mozogni kezdett kis körívben. Ekkor a szél megmozdult utat adva nekünk. A rínó lemondóan elfordult tõlünk, majd nekifeszült a síkságnak, akár egy virgonc, fiatal tank.
 Láttuk a mi kis északi céroszunkat, ideje volt hazatalálni.
Másnap Charles visszarepített minket a struccbevonatú szavanna felett a buniai reptérre, ahonnan ismételten légi hittérítõinkkel utazhattunk vissza Nairobiba. A repülõ már várt, és egy jellegzetes közalkalmazott biztosított minket arról - minden eddigi tapasztalatunk ellenére -, hogy minden különösebb procedúra nélkül indulhatunk a gépünkhöz. Néhány perccel késõbb közölték velünk, hogy mindössze egy gyors vizitre kell mennünk a bevándorlási irodába. Akár hagyhatjuk is a csomagjainkat. Mikor odaértünk, ott közölték, hogy hozzuk a csomagjainkat is. Hoztuk. A drága-küllemû kamera-szettet.
 Egy nagydarab zairo hivatalnokkal kellett szembesülnünk, akin matt kék uniformis volt, s korábban végignézte, amint Charles repülõjébõl elõpakoltuk csomagjainkat. Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy ránk akar szállni.
 Istentelen sokáig vizsgálta útleveleinket, mielõtt egyáltalán feltûnt neki ottlétünk, végül ránk meredt, s széles mosoly kúszott fel arcára.
 „Beléptek - kérdezte - Bukavuba?"
 Igazából franciául kérdezte, így kicsit emésztenünk kellett kérdését, már csak tapasztalatból is. Beleegyeztünk a dologba.
 „Akkor - folytatta halkan, gyõzedelmesen - el is kell hagyniuk."
 Nem nyújtotta vissza az úti okmányainkat.
 Bután néztünk rá.
 Lassú magyarázatba kezdett. A turistáknak ugyanonnan kell elhagyniuk az országot, ahol beléptek. Mosolygott.
 Csúnyán lemaradtunk annak felfogásával, amit hallottunk. Ez övön aluli húzásnak tûnt. Még mindig ragaszkodott az útlevelekhez. A közelében egy fiatal lány üldögélt, sokszorosította a sokszorosítandó információkat más látogatók útleveleibõl, olyan fontosságú dolgokat, amelyek nagy valószínûséggel többet nem látják meg a napvilágot.
 Álltunkban vitatkoztunk, míg repülõnk kigördült a kifutóra, várva a felszállásra Nairobi felé, de a reptéri alkalmazott csak ücsörgött, és tartogatta útleveleinket. Tisztában voltunk azzal, hogy ez nonszensz. Tisztában volt vele, hogy tisztában voltunk azzal, hogy ez nonszensz. Ez részét képezte kellemes érzetünknek. Ismét ránk mosolygott, elégedetten, lassan vállat vont, majd nyugodtan lesöpört egy pihét a kék egyenruha ujjáról, olyan mozdulattal, mintha ezzel felkészülne egy nagyobb nézeteltérésre.
 A falon, fölötte komoly tekintettel meredt a távol közepébe egy ütött-kopott keret mögül Mobuto elnök portréja, fején egy leopárdbõr pirulásdoboz fejfödémmel.
 

Bob Dylan: Leopard-skin pill-box hat
Hasznos cikkek Mobutu Sese Sekoról, Zaire elnökérõl
Kis történelem Rwandáról
Térkép Rwandáról