Az első állat, aminek keresésére indultunk három évvel később, a
komodói sárkánygyík volt. Ez egy olyan állatfaj - igazodva a többi
úticélunkhoz -, amelyről jómagam csak igen keveset tudtam. Az a kevés
pedig így hangzott: nehéz kedvelni. Emberevők. Ez önmagában nem nagy
dolog. Az oroszlánok és a tigrisek is azok, és ez - bár ez némi
óvatossággal fűszerezi szétbonthatatlanul vegyes érzelmeinket, és
tiszteletteljes, félelemteli közeledésre sarkall - mindemellett ösztönös
csodálatot ébreszt bennünk. Mi tulajdonképpen nem akartunk az eledelükké
válni, de nem vettük zokon a gondolatot. Az okok közt szerepelt talán az
is, hogy akárcsak ők, mi is emlősök vagyunk. Előítéleteket ébresztett továbbá bennünk az is, hogy oroszlán volt közöttünk, sárkány azonban nem. Ugyanakkor egyikünk sem volt hal, s ez rögtön magyarázat is egyben a cápáktól való félelmünkre. |
|
A komodói gyíkok is nagyok. Nagyon. Pillanatnyilag van egy Komodón, amely több, mint tizenkét láb hosszú és egy yard magas (4 m hosszú és kb 90 centi magas a szerk.), amivel, ha nem is tudsz mit kezdeni, legalább el tudod képzelni, hogy ez nem megfelelő méret egy gyíknak, különösen abban a helyzetben, melyben ő emberevő, te pedig felajánlod neki, hogy megosztod vele a szigetét. |
Emberevőségük ellenére nem jutnak túl gyakran hozzánk, így diétás napokon kecskékkel vigasztalódnak, nagyobb disznókkal, őzfélékkel, miegymással; de csak akkor szednek szét egy-egy élő darabot közülük, ha nem találnak olyat, ami már kihűlt, mert ők a szívük mélyén dögevők. Szeretik, ha eledelük rothadt és büdös. Mi nem rajongunk az efféle húsért, és jellemzően nem nézzük jó szemmel, aki viszont igen. Nem néztem jó szemmel ezeket a gyíkokat. |
Mark a három közbeeső évet tervezéssel és kutatásokkal ütötte el,
hogy hogyan kellene kivitelezni az expedíciót, ezen felül még feladott pár
levelet, lebonyolított néhány telefont, és gyakran küldött telexet más
természetvédőknek, akik a világ távoli pontjain működtek, projecteket
dolgoztak ki, és maketteket készítettek az adott terepről. Ezen felül
elrendezte a VISA kártyákat, repülőjáratokat, hajóutakat, a szállásokat,
és mikor mindennel megvolt, kezdhette elölről az egészet, mert kiderült,
hogy én még nem fejeztem be a regényeket. Aztán egyszer mégis. Az építőmunkások kezén hagytam házam, akik még három hét befejezési időt kértek, és útra keltem, hogy eleget tegyek utolsó elkötelezettségemnek - az ausztráliai kiadós körútnak. Mindig nagyon együttérző vagyok, mikor fülembe jut, hogy némely emberek, ha véletlenül befognak valami adást tévékészülékükön vagy rádiójukon, azon kapják magukat, hogy éppen egy újkeletű könyvet akarnak rájuk sózni. Magam is átéltem már, hogy az egyetlen befogható állomáson saját, legutóbb kiadott könyvemmel ismerkedhettem. Aztán valahogy ezen is túltettük magunkat, és már akár fel is kereshettük az óriásgyíkot. Felmentünk a melbourne-i hotel szobájába, majd jól átvizsgáltuk expedíciós felszerelésünket. A "mi" abban a pillanatban Markot és engem és Gaynor Shutté-t jelentette, aki, mint a fontossági sorrendben legutoljára említhető, rádió-producerként hőstetteinket akarta rögzíteni a BBC számára. Felszerelésünk összetevőire bontva egy csomó kamerából, magnóból, sátorból, hálózsákból, orvosi kellékből, szúnyogirtóból, és megfejthetetlen rendeltetésű nylon és ponyvadarabokból állt, amikhez fém fűzőlyukak és műanyag hurkok, Rambó tőrök, csizmák, fáklyák és egy krikettütő társult. Egyikünk sem akarta elismerni a krikettütő tulajdonjogát. Fogalmunk sem volt róla, hogy honnan került oda. Rendeltünk egy szobapincért pár sörrel, majd megkértük, hogy vigye el a krikettütőt, de nem akarta. Azt mondta, ha tényleg emberevő gyíkokkal akarunk randevúzni, még hasznát vehetjük. - Ha egyszer csak egy sárkány rohan majd maguk felé, óránként 30 mérföldes sebességgel, fogait csattogtatva, védekezésképp hozzávághatják - mondta, majd kiosztotta a söröket, és lelépett. Elrejtettük az ütőt az ágy alatt, kinyitottuk a söröket, majd Mark ejtett pár szót arról, hogy tulajdonképpen mit is keresünk mi ott. - Négy évszázada - kezdte - a kínaiak történeteket regéltek egy hatalmas, tüzet okádó, emberevő óriásról, de erről sokáig azt tartották, hogy egyszerű, mitikus mendemonda, tragikus fantáziálás. Öreg tengerészek hajtogattak efféléket, majd a térképeikre biggyesztették a feliratot azon szigetek rajza fölé, melyekre ránézni sem szerettek: Itt sárkányok vannak. Aztán egyszer, ennek a századnak éppen az elején egy holland úttörő-repülős megkísérelt kitérőt tenni az indonéziai szigetvilágba Ausztrália felé vezető útján, amikor motorproblémáknak köszönhetően nem túl zökkenőmentes leszállást kényszerült végrehajtani Komodó szigetén. Annak ellenére, hogy a repülő totálkáros lett, a pilóta épp bőrrel megúszta a landolást. Víz után kezdett kutatni. Keresés közben a homokos parton egy széles ösvényre lelt, amelyet követve hamarosan valami olyasmit látott, amit az első pillanattól nehéznek ígérkezett kedvelni. A kedves nagydarab emberevőnek tűnt, és mindössze tíz láb hosszúnak. Azzal a valamivel találta szembe magát, amit most mi is keresünk: a komodói sárkánnyal. - Megúszta? - kérdeztem a tárgyra terelve a szót. - Aha, de a jó híre nem. 3 hónapot kellett átvészelnie, mire kimentették. Mikor hazakeveredett, mindenki őrültnek hitte, és az általa mesélt történetet sem vették komolyan. |
- Ezek szerint a komodói sárkánytól erednek a kínai
sárkány-mítoszok? - Nos, ezzel természetesen senki sincs tisztában. Vagyis én biztos nem. Ugyanakkor feltétlenül számolnunk kell a lehetőséggel. Ez az állatfaj nagytermetű, széles nyakú és emberevő is, és bár nem jellemzo rá, hogy tüzet fújna, a lehelete az ember által ismert valamennyi élőlényé közül a legrosszabb. |
De van egy másik fontos dolog, amit érdemes tudni a szigetről.
- Mi lenne az? - Előbb igyál meg mégegy sört! Eleget tettem a felszólításnak. - Sokkalta több - folytatta Mark - mérgeskígyó van Komodó szigetének egy négyzetméterén, mint bárhol máshol a világon. |
Van valaki Melbourne-ben, aki valószínűleg többet tud a
mérgeskígyókról, mint bárki más a földön. Ő Dr. Struan Sutherland, aki
egész életét a mérgek tanulmányozásának szentelte. - Az unalomig ismételgetem, - mondta a kígyóméregtudós, amikor jegyzetfüzetekkel és kazettás magnókkal megrakottan másnap reggel meglátogattuk, - hogy ki nem állhatom ezeket a méreggel felszerelt lényeket, legyen bár kígyóról, valami soklábúról vagy akár halról szó. Ostoba lények, mindent megharapnak. És akkor az emberek hozzám fordulnak segítségért. Megmondom én nekik mi a teendő: először is elkerülni a marást. Ez a válasz. Már megelégeltem, hogy mindenkinek ezt hajtogassam. Ami igazán érdekes, az a hidroponikus növénytermesztés. Lebilincselő dolog: mesterségesen, vízben termesztett növények. Mindent tudnunk kell róla, ha a Marsra meg egyéb planétákra tervezzük a kirándulást. Mit is mondtatok, hová igyekeztek? |
- A komodói sárkánygyíkok szigetére. - Hát, továbbra is csak ezt javasolhatom: semmiképpen ne hagyjátok magatok megmarni! És ha ez mégis bekövetkezne, ne siessetek vissza hozzám, mert úgysem fogtok ideérni időben, és nélkületek is van elég dolgom. Nézzetek csak körül a rendelőmben! Mindenütt mérgező állatok. Látjátok ezt a tartályt? Csípős hangyákkal van kibélelve. Mérgező kis dögök, mihez kezdünk velük? Majd elfelejtettem, van itt valahol néhány teasütemény is, ha éhesek lennétek. Kértek? Hirtelen nem emlékszem, hová is tettem őket. Van némi tea is, de nem a legjobb fajtából. Az ég szerelmére, üljetek már le! |
- Szóval Komodóra... Igazából fogalmam sincs, miért ragaszkodtok a
dologhoz, de tételezzük fel, hogy ennek is megvan az oka. Azon a szigeten
15 különféle kígyófaj él, és legalább a felük mérgező is. Potenciálisan
életveszélyes csak a daboja-kígyó, a bambuszvipera és az indiai kobra.
- Az indiai kobra a tizenötödik legveszélyesebb mérgeskígyó a földön, és a tizennegyedik Ausztrália környékén. Ennek tudható be, hogy a hidroponiára nem jut elegendő időm: túl sok itt a kígyó! |
- No meg a pók. Közülük a délkelet-auszráliai tölcsérhálós pók a
legmérgezőbb. Évi kb. 500 embert hoznak be pókcsípéssel. Régen sokan
haltak meg tőle, és mivel folyton ilyen problémákkal zaklattak, ki kellett
fejlesztenünk valami hatásos ellenmérget. Ez pár év alatt össze is jött.
Aztán megalkottuk ezt a kígyómarás-felismerő készletet. Nem arra, hogy
kitaláljuk, hol is történt a marás, hanem arra, hogy magát a marás
fajtáját azonosítani tudjuk a megfelelő ellátás érdekében." - Megnéztek egy ilyet? A méreghűtőben találtok pár darabot.Nézzétek csak! A sütemények is itt vannak! Kapjatok be belőlük párat, amíg frissek! Tündériek, magam sütöttem őket! |
Ezzel körbemutogatta a kígyóméreg-felismerő készleteket meg a saját, házi sütésű, tündéri kekszeit, majd visszavonult asztala mögé, ahonnan vigyorogva bámult vissza ránk göndör szakállával csokornyakkendőjében. Mi megcsodáltuk a készleteket, amelyeket kicsiny, hatékony hatást sugalló dobozokba zártak. Az apró üvegcséből egy cső, valamint egy fecskendő lógott ki, meg ott volt a használati utasítás, amelyet az ember kétségbeesésében biztos, hogy meg sem kísérelne elolvasni. Ezután megkérdeztük az öregtől, hogy őt hány kígyó marta már meg? |
- Még egy sem! - válaszolta. - Más emberek veszélyes helyzeteinek
orvoslásával szereztem a gyakorlatom. Magamon nem kísérleteznék! Nem
hiányzik egy marás, ugyebár? Tudjátok, mit mondanak erről a dossziéim?
"Hobbik: kertészkedés - kesztyűben; halászat - csizmában; utazás -
óvatosan." Ez a megoldás. Mi más is lenne? Ezen kívül a csizmákhoz illik
ugye buggyos, bőszárú nadrágot is venni, és nem árt, ha fél tucat ember
csapkodja előtted a lábát a földhöz, a lehető legnagyobb hangzavart
keltve. A talajrezgések elriasztják a kígyókat, kivéve egyet, mert a süket
vipera ekkor sem mozdul. Az emberek átgyalogolhatnak rajta és fölötte,
anélkül, hogy bármi is történne. Hallottam már olyat, hogy tizenkét ember
taposott meg egy süket viperát, és csak az utolsót - aki túl sokat
ácsorgott rajta - marta meg. Normál körülmények közt eléggé biztonságban
érezheti magát a menetben a tizenkettedik. Nem ízlik a sütemény? Gyerünk,
vegyetek, van még a hűtőben. Aggodalmasan megkérdeztük a házigazdát, hogy van-e neki azokból az ellenszerekből, amelyek számunkra hasznosak lehetnek? |
- Nos, tízből kilencszer az említett ellenmérgek hatásosak, azon egyszerű oknál fogva, hogy tíz kígyómarásból kilencszer nem lesz beteg az áldozat. A fennmaradó tíz százalék okozza a gondot, és sok mítoszon kellett végigrágni magunkat, hogy eljussunk az igazság megismeréséhez. Pontos válaszra volt szükségünk. Az emberek többsége rituálisan agyonverte a csúszómászókat, s ez nem hozott túl sok eredményt az azonosításhoz. Ha nem ismerik fel pontosan a kígyófajtát, nem orvosolható a marás sem megfelelően. |
- Szóval ilyen esetre - puhatolóztam - magunkkal vihetnénk esetleg
egy ilyen kígyómarás-detektort Komodóra?" - Persze, persze. Amennyit csak akartok! Persze semmi hasznukat nem veszitek majd, mert csak az ausztráliai kígyók felismerésére jók. - Akkor hát mi a teendő egy halálos marás esetén? - érdeklődtem. Az öreg úgy pislogott rám, mintha totál hülye lennék. - Mit gondolsz? - kérdezte. - Természetesen meghalsz! Ezt jelenti a halálos marás. - De mi a helyzet a seb körbevágásával és a méreg kiszívásával? - kérdeztem én. - Még mindig jobb, ha más próbálja ki, és nem én - válaszolt. - Nem szeretnék egy méreggel teli szájat. Bár kétségtelenül nem okozhatna túl sok gondot. A kígyómérgeknek nagy a molekuláris súlyuk, ezért képtelenek felszívódni a véráramba a szájon át úgy, ahogy azt az alkoholok és a drogok teszik, és a gyomorsavak meg is semmisítenék. De ez sem túl hatékony. Nem valószínű, hogy sokat sikerül a méregből közömbösíteni, de a próbálkozás annál rosszabb állapotba hozza majd a sebet. És ez egy olyan helyen, mint Komodó, azt jelenti, hogy hamar elfertőződsz. Vérmérgezés és üszkösödés végez veled. - És ha elszorítjuk az eret? - Nagyszerű, amennyiben nem bánod, ha később amputálni kell a lábadat. Ez pedig mindenképp bekövetkezik: ha egy testrész vérellátása megszűnik, az egyszerűen elhal. És amennyiben találnátok valakit Indonézia ezen részén, akire szimpátiából rábíznátok az amputációt, akkor ti még nálam is bátrabbak vagytok. Nem, őszintén elárulom, az egyetlen hasznos dolog ilyen esetben egy nyomókötés a maráson, majd egy igen-igen szoros - de nem túl szoros kötés a láb felületén. Le kell ugyan lassítani a véráramot, de elállítani nem szabad, különben lemondhatsz a lábadról. Tartsd a lábat, vagy bármely testrészt, amelyet marás ért alacsonyabban a szívednél és a fejednél. Tartsd nagyon, nagyon nyugodtan, lélegezz lassan, és keríts orvost azonnal. Ha Komodón tartózkodsz, ez napokat vesz igénybe, de te akkora már merev hulla leszel. - Az egyetlen megoldás - és ezt most komolyan mondom: ne hagyd magadat megmarni. És tulajdonképpen nem sok érvet hozhatsz fel a másik véglet mellett. A legtöbb kígyó elkotródik az utadból, mielőtt egyáltalán észrevennéd őket. Tulajdonképpen nem is gyűlhet meg velük a bajod, amennyiben óvatos vagy. Igazából csak a tengeri lényektől kell tartózkodnod. |
- Miktől? - A tűzhaltól, a kőhaltól, a tengeri kígyóktól. Azok sokkal mérgezőbbek, mint bármi a földön. Csípesd meg magad egy kőhallal, s csak magába a fájdalomba belepusztulhatsz. Az emberek ilyen esetben előszeretettel választják a megfulladást, s ezáltal megkönnyítik a saját dolgukat. - Miféle dolgukat? - Úgy értem a tengerben, hisz ott tonnaszám találhatók. A helyetekben én nem akarnék a közelükbe merészkedni. Totál mérgezőek. Utálom őket. - Létezik egyáltalán valami, amit szeretsz? - Igen! A hidroponikus növénytermesztés. |
|
David Attenborough állítása szerint az a földkerekség egyik
legtartalmasabb helye, s ennek következtében lenyűgöző is, ám ő
valószínűleg több időt húzott le ott, mint mi, ráadásul feltehetően valami
egészen más részén, mert amit mi belőle láttunk, miközben kiszortíroztuk
saját poggyászunkat, silány volt, sőt undorító. És az még a látványosabb
rész lehetett, hiszen ott vonultak föl a világ minden tájáról érkező
turisták, hogy megcsodálhassák azt, amiben - én speciel nem túl sok
fantáziát láttam. Az egyenes, kutai utcákat ajándékboltok és hamburgerárusok szegélyezték, s ittas, ordítozó turisták, öngyilkosjelölt motorosok, hamisóra-kereskedők és pöttöm kutyák népesítették be. Az öngyilkosjelölt kétkerekesek egyesével célba vettek minden ölebet és átutazót, mialatt a kis furgon - amelyben az este jelentősebb hányadát töltöttük - egyik telt hoteltől a másikig cipelte poggyászunkat, lassanként átvergődve a hamisóra-kereskedők halmain. Valahol nem is túl messze onnan, a sziget közepe felé lehetett a földi mennyország, ám szemmel észlelhető módon a pokol pillanatnyilag jobb üzletnek ígérkezett. |
A sörösdobozt szorongatók, "kapd be" feliratú pólós átutazók
tulajdonképpen bárki számára ismerősnek tűnhettek, aki látott már
személyesen angol csapatmunkát Spanyol- vagy Görögországban, ám engem
hamar zavarba hozott a mennykőként belém sújtó felismerés: a turisták nem
angolok voltak. Ausztrálok. Ugyanakkor minden egyéb vonatkozásban oly kétségbeejtően hasonlítottak az angolokra, hogy rögtön eszembe jutott a konvergens evolúció elmélete, amelynek elmesélésével még mindig mindenki jobban jár, mintha elmesélném, hogy milyen úton jutottam el hozzá. A világ különböző részein lesújtóan hasonló, ám valójában egymástól tökéletesen elkülönült életformák jelennek meg válaszképpen a hasonló körülményekre és szokásokra. Például az aye-ayének, amelyet Mark és én Madagaszkárban találtunk meg, van egy említésre méltó tulajdonsága. A harmadik ujja sokkal hosszabb, mint a többi, és csontja olyan vékony, akár egy gally. Arra használja, hogy kikaparja a környezetében fellelhető lárvákat a fakéreg alól, mert azokkal táplálkozik. Van még egy teremtmény, amely ugyanezt teszi: az Új-Guineában élő hosszú ujjú erszényes patkány. Neki a negyedik ujja hosszú és gallyszerű, s pontosan arra használja ő is ezt a "szurkálót", mint az aye-aye. Nincs közöttük családi rokonság, csak egyetlen párhuzam: mindketten a harkályokat pótolják. Madagaszkáron nincsenek fakopácsok, s ugyanez áll Új-Guineára is. Ez annyit tesz, hogy adott egy táplálékforrás - a lárvák -, és két különböző fajnál alakult ki a begyűjtési mechanizmus. Ehhez jön még egy meglepően hasonló szerkezetű ujj - ha helyileg nem is pontosan ugyanott. Ez kézzelfogható bizonyítéka az evolúciónak, amely egymással nem rokon állatfajoknál képes hasonló tulajdonságokat előidézni. Pontosan ugyanolyan viselkedés a világ két, egymástól független sarkában. Akár a spanyol és a görög árusok viselkedésének hasonlatossága a hawaiiakhoz, ahol a helybeliek mosolyogva kínálják fel magukat, majd a befolyt összeget saját maguk csinosítására költik, hogy még pénzesebb áldozatokra tehessenek szert. - Rendben - mondta Mark, amikor egy vendéglőben kis vacsorához jutottunk a művirágok, a jajgató zene és az italokból kiálló krepp-esernyők között -, a következő az ábra. Kecskéhez kell jutnunk! - Itt? - Nem, Labuan Bajón. Flores szigetén, a Komodóhoz legközelebb eső kikötőben. Ehhez pedig át kell szelnünk a környék egyik legveszélyesebb tengerén 22 mérföldet. Ez az a hely, ahol a Kínai-tenger találkozik az Indiai-óceánnal, és áramlások, örvények meg egyéb finomságok asszisztálnak a randevúhoz. Veszélyes, és akár húsz órába is telhet. - Egy kecskével? - Igen, egy döglött kecskével. Az ételemet bökdöstem. - A legjobb - folytatta Mark -, ha a kecske már legalább három napja döglött, és erősen szaglik. Ez kelti fel legjobban a sárkányok figyelmét. - Úgy érted, hogy húsz órát töltsünk el egy hajón... - Egy kis csónakon - egészített ki Mark. - Valami háborgó tengeren... - Meglehet... - Egy három napos kecskehullával? - Pontosan! - Hirtelen nem találok szavakat! |
- Van még egy dolog, ami talán említésre méltó, és az így hangzik: az előbb említettek egyike sem igaz pontosan ebben a formában. Vannak egymásnak erőteljesen ellentmondó történetek, s ebből fakadóan nem lehet mindegyikük igaz. Remélhetőleg mire holnap Labuan Banjóba kerülünk, már többet tudunk majd az igazságról. Holnap átröppenünk Bimába, és korán kint kell lennünk a denpasari reptéren. Rémálom volt, mire megszereztem a megfelelő csatlakozáshoz a jegyeket, ezért javaslom, ne késsük le a gépünket. |
Valahogy mégis sikerült. Frissen elszabadult pokol fogadott
minket a denpasari reptéren, ahol izgatott, ordítozó emberhordák
erősítették meg baljós előérzetünket. A bejelentkezésnél közölték, hogy a Bimából Lauban Bajóba tartó repülőgépre nekünk nincs helyfoglalásunk. A férfi vállait vonogatva visszaadta jegyeinket. Megtudtuk, hogy a vidám kedélyállapot a legjobb módszer az indonéziai kellemetlenségek elviselésére, s rögtön ki is próbáltuk. Derűsen kíséreltük meg kitalálni a jegyeinkre nyomtatott "érvényesítve" felirat jelentését, s kis idő elteltével arra jutottunk, hogy bizonyára azért jó, mert elgondolkoztatja az embereket, s így sok felesleges kérdés feltevésétől kíméli meg őket. Továbbálltunk. |
Mosolyogva lobogtattuk jegyeinket a szélben. Az utasfelvétel
ablaka mögül lenge, utasfelvételi alkalmazott göncben virító, vékony
bajuszú, vékony nyakkendőjű és vékony, fehér, feltűrt ujjú inges férfi
bámult ránk közönyösen füstkarikákat eregetve. Meglóbáltuk felé a jegyeinket, mire ő finoman megrázta a fejét. Derűsen masíroztunk el a jegyiroda előtt, ahol tudomásunkra juttatták, hogy semmi közük az ügyhöz, és az utazási ügynökségre irányítottak. Néhány kedélyállapot-fokozó telefonhívás, amelyeket Bali utazási ügynökéhez intéztünk, tudomásunkra hozta, hogy a jegyeink érvényesek, csak másképp, s ez a félreértés egyszerű oka. Tulajdonképpen a jegyirodában is egészen hasonlóan védekeztek. - Mit szólnának egy másik járathoz? - kérdeztük tőlük. - Elképzelhető - válaszolták. Egy vagy két hét múlva. - Egy vagy két hét múlva? - sikoltottuk. - Pillanat! - szólalt meg az egyik férfi, elvette a jegyeket, s eltűnt. Tíz perccel később visszajött, s a kezébe nyomta a jegyeinket egy másik férfinak, aki csak ennyit mondott: "Pillanat!", majd elfordult és elsietett. Tizenöt perccel később előkeveredett, s ezt mondta: - Tessék kérem, mit tehetek önökért? Elmagyaráztuk neki a helyzetet, amire ő csak ennyit szólt: "Pillanat!", s ismételten felszívódott. Aztán jó sokkal ezután, mikor is megkérdeztünk valakit, hogy hová is mehetett az a jóember, megtudtuk, hogy Jakartára utazott meglátogatni az édesanyját, mert már vagy három éve nem látta őt. - De hát magával vitte a jegyeinket! - panaszoltuk. - Nem, azokat itt hagyta - válaszolták. - Miért, kérik őket? - Igen, szeretnénk! - magyaráztuk. - Labuan Bajóba igyekszünk, vagy mi. Ez az újdonsült információ láthatólag nagyfokú zavart váltott ki, s perceken belül minden irodai alkalmazott elment ebédelni. Kezdett kikristályosodni, hogy a repülő a pályáról fut ki, mi meg az időből, hogy rákerülhessünk. Választhattunk, hogy elrepüljünk-e Bimáig, és ott vesztegeljünk, de mi inkább úgy határoztunk, maradunk, és alkudozunk kicsit az utazási ügynökkel. Nem akartunk több miszter Vidámpofát. Egy minibusz szállított minket az utazási ügynökségre, ahol felsöpörtünk a lépcsőkön a magunk csöppnyi hacukájával, s dühödten tiltakoztunk, valahányszor hellyel, kávéval és „Greensleeves" zenével kínáltak minket, amikor csak csengett a telefon. Az a fajta horrorisztikus csend borult ránk, mintha egyikünk meghalt volna, de miután egy órán belül senkinek sem akaródzott foglalkozni velünk, bedühödtünk, és egy hirtelen mozdulattal az igazgató ajtajára mutattunk. Egyből meg is tudtuk, hogy az indonéziaiak egy valami miatt nem lehetnek büszkék magukra, és ez a valami a légitársaságuk. Később az igazgató alkudozni kezdett velünk, kijelentette, hogy neki nagy a hatalma Baliban. Ettől azonban nekünk még nem lett jobb, ezért dühbe gurultunk. Ez egy olyasfajta viselkedés volt, melyhez természetszerűleg vonzódtam, mert jómagam ilyen helyzetekben inkább mosolyogni szoktam, ellenszenvet és frusztráltságot mutatok, sokat vonogatom vállam, és elálmosodom. Más megközelítésben viszont aggasztott is, hogy egész idő alatt mereven mosolyogtunk, hancúroztunk, kellemesen hahotáztunk, mialatt az utunkat keresztezők csak egy főnevet ismételgettek (pillanat, pillanat) nagy gyakorisággal, majd Jakartára utaztak, vagy közönyösen bámultak ránk füstkarikákon át. Mikor már annyira fölhergeltük magunkat, hogy a lábunkkal vertük a földet, betessékeltek minket a főnökhöz, aki elmesélte nekünk, hogy miért nincs semmi okunk dühöngeni, és hogy kifejezetten miattunk egy különjáratot indít Labuan Bajóra. Megpróbálta érzékeltetni, mennyire haszontalan dolog toporzékolnunk. - Ezeken a területeken - mutatott egy nagy, fali Ázsia-térképre - hatásos. Ettől a vonaltól keletre nem. Rá kellett döbbennünk, hogy ha az ember Indonéziába utazik, négy-öt napot kell várnia arra, hogy valami hirtelen történjen. Mivel nem volt helyünk a repülőgépen, elmesélte nekünk, hogy folyton ilyesfajta dolgok történnek. Gyakorta néhány állami tisztségviselő vagy egyéb fontos titulusú perszóna elhatározza, hogy jól jönne egy hely, és persze emiatt másnak nem jut. Meg is ragadtuk az alkalmat, hogy megtudakoljuk: csak nem valami hasonló történt velünk is? - Nem - hangzott a válasz. - Ugyanakkor érdemes elgondolkozniuk ezen a lehetőségen, amikor hasonló helyzetbe kerülnek. Ekkor beleegyeztünk egy kávéba. Kerített nekünk szállodai szobákat éjszakára, és egy minibuszos kirándulást délutánra. |
Rájöttünk, hogy Baliban jól lehet élni, ha valaki az állatokra mutogat.
Érdemes keresni egy állatot és mutogatni rá.
Ha kellő gyakorlatra
teszel szert, megélhetsz abból, hogy arra az emberre mutogatsz, aki egy állatra
mutogat.
Erre egy igen jó példát találtunk közel a híres Tanah Lot
templomhoz, a tengerparton, s úgy tűnt, ez egy igen jól prosperáló és nagy
hagyományokkal rendelkező üzletág. A parthoz közel volt egy igen lapos, széles
szájú barlang, ahol a fal egy kis repedésében egy sárga kígyópár fészkelt.
Odakint a parton ült egy ember, s pénzt gyűjtött arra az emberre
mutogatva, aki a barlangban tartózkodott. Amikor kifizetted a pénzt, és bementél
a barlangba, találtál ott egy embert, aki a kígyókra mutogatott.
Ezt az apró gyöngyszemet leszámítva a nekünk szervezett túra maga volt a
dögunalom. Mondtuk is az idegenvezetőnek, hogy mi nem azokat a dolgokat akartuk
látni, amelyeket a turistáknak mutogatnak, hanem azokat, amelyeket azok a
turisták látnak, akik nem akarnak turista látványosságokat látni. Az ilyesfajta
helyek persze dugig vannak turistákkal. Ami persze nem jelenti azt, hogy mi nem
voltunk annyira turisták minden apró porcikánkban, mint mások, de ez legalább
rávilágít arra, hogy minden cél, melyet el kívánsz érni, már magától a cselekvés
szándékától megszűnik célnak lenni, és ez az, ami miatt a század fizikusai ölre
mennek.
Nem kardoskodom amellett, hogy Bali ismét Bali múzeummá
legyen, amely által Bali azonnal megszűnne a saját történelmi funkcióját
betölteni, és ez manapság amúgy is a túlzottan népszerű folyamatok egyike.
Mindössze dühömet fitogtatom frusztráltságomban. Tartok tőle, hogy alig vártam,
hogy elhagyhassam a föld legcsodálatosabb részét.
Másnap végül
sikerült eljutnunk Bimába a denpasari reptér érintésével. Már mindenki ismert
minket az előző napi kalamajkának köszönhetően, s ez alkalommal a vékony ember,
aki a füstkarikák mögül meredt ránk unottan mosolyogva, borzalmasan
segítőkésznek bizonyult.
Ettől el is érzékenyültünk.
Bimában megtudtuk, hogy egyáltalán nincs repülőjárat Lauban Bajóba másnap
reggelig. Talán akkor próbálkozzunk! Hirtelen őrjöngeni, majd váratlanul
hadonászni kezdtünk; erőszakosan nekirohantunk a tömegnek, előrefurakodtunk az
ócska, zsúfolásig telt repülőgéphez, és felszálltunk. A repülőhöz vezető úton
nem is tűnt fel, hogy rettenetes menynyiségű csomagunkat ottfelejtettük. Mikor
már a fedélzeten ücsörögtünk, akkor kezdtünk egymásra gyanakvó pillantásokat
vetni: halvány lila gőzünk sem volt, hogy lesz-e a repülőtéren valakinek annyi
esze, hogy berakodja a poggyászunkat.
Mikor már nagyon pattogott az
agyam, nem bírtam tovább. Lerontottam a gépről és befogtam valami légitársasági
alkalmazottat, aki nagyon érdeklődött arról, hogy mit képzelek én egyáltalán?
Csak arra emlékszem, hogy sokat ismételgetve a "csomag" főnevet hadonásztam
önkívületemben. Természetesen nyugtatólag hatott rám, mikor kijelentették:
"Nyugalom, a helyzet tökéletes urai vagyunk." Valahogy rávettem valakiket, hogy
kísérjenek a csomagjaimhoz.
Végül betuszkolták őket, s akkor a
csomagok miatt végre nyugtunk lehetett, nem úgy a közlekedési eszköz állapota
miatt.
A pilótafülkéhez vezető ajtó a repülés alatt nyitva
maradt, de az is lehet, hogy egyáltalán nem is volt. Mark elmondta, hogy az Air
Merpati a gépeket használtan veszi az Air Ugandától, de szerintem ez valami vicc
volt.
Derűsen vagány felfogásom van az ilyesfajta légi helyváltoztatásokról. Nem
szokott zavarni. Bár nem hinném, hogy ennek oka félelmetes vakmerőségem, mivel
én magam gyakran hullasápadt vagyok autózás közben, kiváltképp, ha én
vezetek.
De ha egyszer repülőn találod magad, minden irányítás
kicsúszik a kezed közül, és mindössze annyi dolgod marad, hogy hátradőlve
vigyorogj mániákusan a köszörülő, kereplő hangocskák hallatán, melyeket az roncs
kelt körülötted, amelyet össze-vissza dobálnak a légörvények az égbolton. Semmit
sem tehetsz.
Mark a pilótafülke műszereit nézegette intenzív
kíváncsisággal, majd egy idő után kijelentette, hogy azoknak a fele nem is
működik. Hahotáztam kicsit elismerésem jeléül, s hozzátettem: talán így a jó.
Amennyiben a műszerek fele nem működik, akkor azzal, hogy nem tájékoztatják a
pilótákat, nem keltenek pánikot, és - mit sem sejtve - mindenki tovább ügyködhet
a maga szórakoztatásával. Mark úgy vélte, hogy ez nem egy támadhatatlan érv, és
persze igaza is volt, de legalább ismét fuldokló nevetésbe kezdtem, s onnantól
abba sem hagytam az utazás végéig. Mark megfordult, és megkérdezte a mögöttünk
ülő utastól, hogy az effajta gépek le szoktak-e zuhanni? Ó igen - érkezett a
válasz -, de ne aggódjon. Hónapok óta nem volt komolyabb lezuhanás.
Labuan Bajón való landolásunk érdekesre sikeredett, mert a pilóták nem
tudták a leszorító szárnyakat megtartani. Valóban érdekelt minket például, hogy
amikor a kifutó pálya végén lévő fák egyre jobban növekedtek, s a pilóták
egyesült erejükkel próbálták felfeszíteni a pilótafülke fedelét, életben
maradunk-e vagy sem. Az utolsó pillanatban a kallantyú engedelmeskedett, és a
gép nagyot puffanva a kifutóra esett - félbeszakítva ezzel logikus
gondolatmenetünket.
Kimásztunk a gépből, aztán hosszadalmas
tárgyalásokat követően sikerült rávenni a reptéri személyzetet, hogy vegyék már
le a csomagjainkat, mert jobb szeretnénk, ha velünk lennének. Két emberke várt
minket a reptéri "terminálnál" vagy inkább kunyhónál. Név szerint Kiri és Moose,
és akár a legtöbb indonéziai, akivel találkoztunk, ők maguk is alacsonyak,
fűzfa-karcsúak, egészséges benyomást keltőek voltak, és nekünk fogalmunk sem
volt, hogy ők kicsodák.
Kiri kedves ember volt, szögletes arcú, halványan elektrosokk utáni állaptra elékeztető fekete frizurával, a fekete bajsza pedig úgy trónolt szája körül, mint egy csokoládéfolt. A hangja mély bariton volt, ugyanakkor vékony is, mindenféle lényeget nélkülöző, s valami hihetetlen recsegéssel beszélt. A legtöbb megjegyzése valami lassú, lusta, utcaszélnyi mosoly kíséretében hangzott el pár kerregés kíséretében, amelyeket valahol a torka alján generálhatott. Mindig olyannak látszott, akinek van valami teljesen más járna a fejében. Mikor rád mosolygott, csak akkor hagyta abba, amikor közepesen távol kerültél tőle, vagy magára hagytad.
Moose sokkal karakánabb volt, ugyanakkor az is hamar kiderült, hogy Moose
neve valójában Mus, és ez a Hieronymus rövidített változata. Kicsit
kellemetlenül is éreztem magam, amiért először "Moose"-nek értettem. Az emberke
egyébiránt olyan volt, mint egy indonéziai bevándorló, akit egy nagydarab
kanadai szarvasról neveztek el. Talán éppen ezért kellett elharapni a neve
elején a "Hierony"-t.
Az emberke, akit eredetileg vártunk,
Condo úr (Khondónak ejtendő) volt, akinek kalauzolnia kellett volna minket.
Számomra örök rejtély marad, hogy miért egyedül őt hívták abból a sok
indonéziaiból, akivel találkoztunk, "úr"-nak. Ezáltal különleges légkör vette őt
körül, amelyet ő maga sem tudott eloszlatni, mert, mint kiderült, elutazott
búvárkodni. Ő - magyarázta Kiri és Moose - hamarosan megérkezik, és azért
küldött minket, hogy ezt elmondjuk.
Megköszöntük nekik, feltöltöttük
egy kisteherautó hátulját csomagjainkkal, majd a tetejükre ültünk és elpöfögtünk
az érkezési kunyhótól Labuan Bajo belvárosa felé. Valaki említette a
repülőgépen, hogy mindössze három teherautó található Flores szigetén, és
közülük hattal találkoztunk is, amikor elindultunk. Valójában bármi, amit
Indonéziáról hallottunk, hamisnak bizonyult, gyakran szinte azonnal. Az egyetlen
kivétel az volt, amikor arról volt szó, hogy valami hirtelen fog történni, mert
ennek cáfolatához sok időnek kellett eltelnie.Okulva a tapasztalatokból, a
Merpati légitársaság kunyhójánál megálltunk, és megerősítettük a visszaútra
szóló helyjegyeinket.
Az irodát egy fejhallgatós emberke vezette, s ő
terelgette cb-adó-vevővel a repülőgépeket is. Mivel nem volt tolla, ezért
egyszerűen megkértük rá, hogy amennyire csak tud, emlékezzen majd arra, hogy ott
jártunk. Azt mondta erre, hogy, bárcsak egyirányú jegyeket vettünk volna retúr
helyett, és akkor tőle vehettük volna meg a visszaútra szólót. Még soha senki
nem vett tőlük jegyet, de - mint mondta - tudtak volna mit kezdeni egy kis
pénzzel.
Megkérdeztük tőle, hogy hányan utaznak visszafelé.
Végignézte a listát, majd azt mondta: nyolcan. A válla fölött elnézve
megjegyeztem, hogy csak egy név szerepel azon a listán, amely nem a mi hármunké,
ezért nagyon érdekelt, hogy hogyan jött ki a nyolc. Ez nagyon egyszerű -
magyarázta. Mindig nyolcan utaztak a gépen.
Mint kiderült pár nappal
később, tökéletesen igaza volt. Valami rejtett csel húzódhat meg e tény mögött,
amiből a British Airways, a TWA, a Lufthansa és társaik hatalmasat
profitálhatnának, ha rájönnének, hogy mi is az.
A belvárosba vezető
út poros volt. A levegő messze melegebb és nyirkosabb volt a Baliban
megszokottnál, a fák és egyéb növények pedig vaskos, nehéz szagokat
eregettek.
Megkérdeztem Markot, hogy felismeri-e ezeket a szagokat,
de erre azt válaszolta, hogy nem, mert ő zoológus. Szagról fel tudná ismerni a
sárgabóbitás kakadut a többi közül, de ez minden, amit tehet.
Hamarosan ezeket a kisebb, illatokhoz fűződő problémákat háttérbe
szorította Labuan Bajo szennycsatornáinak varázslatosan orrfacsaró bűze. A
teherautó elől, amellyel bevágódtunk a városba, gyerekek ugráltak félre, akiket
felvillanyozott érkezésünk ténye, s kíváncsian várták, hogy mit nyomunk a
kezükbe, amivel játszani tudnak. Ez végülis egy egylábú csirke lett. A hosszú
főúton néhány másik Flores szigeti teherautó dekkolt. Mindent átjárt a
gyerekzsivaj, és a kaparásszerű gargalizálások, amik arról a kazettáról áradtak,
mely egy muzulmán minaretben harsogott, ami nem tűnt egyébnek, mint egy
hullámpapírból gondosan összetákolt toronynak. Az ereszek megmagyarázhatatlanul
mosolygósan csillogó, zöld nyálkával voltak tele.
Egy vendégházban
avagy egy kisebb indonéziai hotelben, azok közül is talán a legkisebben kezdtük
meg a várakozást Condo úrra. Nem jelentkeztünk be, hiszen - terv szerint - még
aznap délután el kellett volna indulnunk Komodóba, és különben is: a
szállodában nem tartózkodott egy lélek sem, így nem sürgetett minket
semmi.
Egy fedett udvarszerűségen várakoztunk, mely egyben étteremként is
funkcionált. Itt pár sör elfogyasztása mellett jókat lehetett csevegni az
elképesztően öreg vendégekkel, akik időről időre megjelentek. Mire a délután
elmúlt anélkül, hogy Condo úr megérkezett volna, és rádöbbentünk, hogy aznap már
nem jutunk el Komodóra, a kis szálloda zsúfolásig megtelt, s hirtelen pánik tört
ránk, hogy hol töltjük majd az éjszakát?
Egy kisgyerek keveredett elő
valahonnan, és előadta, hogy van egy üres hálószobájuk, kell-e? Felkeveredtünk
egy rozoga lépcsősoron, s egy folyosón találtuk magunkat, ahol hálószoba után
kutatva felfedeztük, hogy az maga a hálószoba. Lesújtott a felismerés, hogy nem
voltak ágyak, de ezzel valahogy megbékéltünk, mert mire lesiettünk, ott találtuk
Condo urat, egy apró, karizmatikus emberkét, aki szerint minden meg volt
szervezve, és másnap reggel hétkor indul a hajónk.
- És a kecskével
mi lesz? - kérdeztük aggodalmasan. Vállat vont.
- Milyen kecskével? -
kérdezte.
- Nem lesz véletlen szükségünk egy kecskére?
-
Kecskékből rengeteg van Komodón - biztosított minket. - Hacsak nem akarnak egyet
az útra.
Elmagyaráztuk, hogy nem érezzük ennek szükségét, majd ő is
megerősítette, hogy feltehetőleg egy kecske az, ami az utazáshoz a legkevésbé
szükséges. Mi ezt egyszerű, szatirikus megnyilvánulásként könyveltük el a nagy
rakás csomag miatt, ami körülöttünk tornyosult. Aztán ő jó éjszakát kívánt, és
hozzátette: erre viszont nagy szükségünk lehet.
Aludni Labuan Bajóban
egyfajta terhelési teszt.
Az, hogy hajnalban az ifjabb kakasok
felriasztanak, még nem is lenne baj. A baj azzal kezdődik, hogy az ifjabb
kakasoknak halvány lila fogalmuk sincs arról, hogy mikor van hajnal. Nagy
hirtelenséggel vetik magukat az életbe rikoltozva és vijjogva hajnali egy óra
tájt. Kb. egy óra harminc perckor - felismerve tévedésüket - elkussolnak, pont
valamivel azelőtt, hogy a komolyabb kutyaviadalok a kezdetüket veszik. A
komolytalanabb kutyaviadalok általában még a fiatal kakasok lelkes
eltévelyedésének ideje alatt elkezdődnek, majd később a teljes nehézsúlyú kórus
rázendít tökéletesen adva vissza, hogy milyen lehet a Londoni Szimfonikus
Zenekar pokolba menetele.
És ilyenkor kezdődik az igazi erőpróba;
kiderül, hogy két macska verekedése akkora lárma keltésére képes, mint negyven
kutya együtt. Kis üröm az örömben, hogy az oktatás időpontja hajnali két óra
tizenöt perc, de valami oknál fogva ekkor kezdenek a macskák magyarázni a Lauban
Bajón való életről. Születésükkor mindnyájuknak lemetszik a farkát, mert
állítólag ez szerencsét hoz, de erről lehet, hogy a macskáknak más a
véleményük.
Mire levonják a megfelelő konzekvenciát, a fiatal kakasok
valami furcsa oknál fogva azt hiszik, hogy megint hajnal van, lehet lármázni.
Persze ez nem így van. A hajnal még két órányira található, és még mindig szól a
teherautó-dudák versengése amiatt az igen lényeges nézeteltérés miatt, ami a
közelben robbant ki.
Végül lecsendesednek a dolgok, és szempilláid
hálásan egymásra találnak az áldott, korahajnali csendben, és akkor, vagy öt
perc elteltével a kakasok végre pontosan eltalálják az időpontot.
Egy vagy két órával később csipásan, szakadtan álldogáltunk a vízparton
túlméretezett bőröndrakásunk mellett, és rettenthetetlen arckifejezéssel
meredtünk magunk elé, mintha már megjártuk volna a legörvényesebb, legháborgóbb
keleti tengereket, a legvadabb és veszélyesebb vizeket is.
Olyan volt a tenger, mint egy őrlő malomkő.
Távoli
halászhajók keltette fodrok gyűrűztek a part irányába. A korai nap gyengéden
lapult el rajtuk. Kisebb csapat fregattmadár és fehérhasú halászsas vigyorgott
fölöttünk - legalábbis Mark szerint. Nekem leginkább fekete homokszemeknek
tűntek.
Condo úr nem volt velünk. Ám egy órával később Kiri
belekezdett aznapi mondókájába és elmesélte, hogy Condo úr nem jön, de ő, Kiri
itt van helyette, meg a gitárja is. És a kapitány sem a kapitány, hanem a
kapitány apja. És más hajóval megyünk. A jó hír pedig az, hogy bizonyosan nem
fogjuk kihagyni Komodó szigetét, és az út mindössze négy óra.
A hajó
egészen csinos tákolmány, huszonhárom láb hosszú halászbárka, név szerint
Raodab, és az egész rakomány, miután mi is a fedélzeten voltunk, hármunkból,
Kiriből és a kapitány apjából állt, valamint két apró, tizenkét év körüli
gyerekből, akik a hajót és a négy csirkét terelgették.
A nap nyugodt
volt és meggyőző. A két kölyök úgy ugrált a fedélzeten, akár a macskák, gyorsan
felállították a vitorlát, elindították a motort, és elaludtak, valahányszor
elült a szél. Egyszer, mikor nem tudtunk mit tenni és nem is volt mit tenni,
körbekorzóztunk a fedélzeten az elsuhanó tengert, a felettünk átlibbenő
halászsasokat, és a repülő halakat méregetve, amelyek időről időre
körberajzották a hajót.
A négy csirke a hajó orrában ücsörgött
és minket méregetett.
Logikusan nézve a távoli vizeken való evezéshez
elkerülhetetlen, hogy romlásmentes formában vidd magaddal az élelmedet. Azoknak
a nyomorultaknak, akik hozzászoktak, hogy alufóliába csomagolt csirkéjükhöz egy
szupermarket közbeiktatásával jutnak, kellemetlen élmény lehet hosszútávon négy
olyan élő csirkével himbálózni, amelyek őt méregetik szuggesztív,
rettenthetetlen pillantásukkal - ilyen módon fejezve ki gyanakvásukat.
Dacára annak, hogy az indonéziai sziget csirkéinek sokkal természetesebb
és kellemesebb életük van, mint egy angliai nagyüzemi csirkefarm lakóinak, az
emberek nem teketóriáznának, hogy grillkész állapotban vásárolják meg őket, és
igen meglepődnének, ha ilyen utastársaik lennének. Ennek oka valószínűleg a
nyugati társadalmak mély, pszichológiai tabuinak, rejtelmeinek köszönhető:
számunkra nehéz az olyasmi felzabálása, amivel korábban szemtől szembe utaztunk
órákig.
Ennek köszönhetően nem is ettük meg mind a négyet. Bármely
istenség is az a bonyolult hindu panteonban, aki a csirkék haláláról dönt,
féktelen kedvében lehetett aznap, és saját szakállára külön kis pusztítást vitt
véghez.
Végezetül feltűnt Komodó szigete, lassan kúszva felénk a horizontról. A tenger színe a hajó körül pár órája tintafeketéről sokkal világosabb, áttetszőbb kékbe ment át, de a sziget maga - talán éppen befolyásolható érzékeinknek köszönhetően - egyre sötétebbnek és komorabbnak tűnt, ahogy közeledtünk felé. Ahogy kibontakozott a távolból, bolyhos formái fokról fokra kontúrosodtak kövekké és göröngyökké, hogy ezzel is kiegészítsék a háttér hegyvonulatait. Még közelebb már a vegetációt illetően is találgatásokba bocsátkozhattunk. Voltak pálmák, de csak elvétve. Szórványosan gubbasztottak a hegyek gerincén, mintha személyes jelleggel akarnák felruházni őket, vagy mintha valaki nagyon szemetelne a vidéken. Emlékeztetett kicsit a Gulliver utazásainak illusztrációjára, amelyen Gullivert odafércelték a talajhoz a lilliputiak, és most pár tucat közülük éppen lándzsával szurkálja. A táj keltette látvány letaglózott minket. A felszín kavicsai erős, ráspolyos fogaknak tűntek, és a sötét, egykedvűen szürkésbarna hegyek egy gyík feltételezhető páncéljára hasonlítottak. Tudtam, ha ismeretlen vizek hajósa lennék, az első, amit lejegyeznék: "Itt sárkányok vannak".
Ahogy jobban szemügyre vettem a szigetet, miközben jobbról
megközelítettük, és megpróbáltam elhessegetni a képzeletem szülte rémképeket,
egy csomó új, félelmetes vízió tukmálta rám magát. Egy hegygerinc például, amely
vaskos ráncaival bekígyózott a vízvonal alá, szép lábakat rajzolt a gyíknak.
Ez volt az első olyan alkalom, hogy egy táj ilyen hatást gyakorolt rám,
de későbbi utazásaim folyamán sok hasonló riasztó képpel szembesültem még:
minden új territóriumot, ahova behatoltunk, hasonlón színes, szörnyekhez hasonló
textúrákkal, kontúros formákkal ruházott fel a képzeletem. No és az élőlények,
amelyek értelemszerűen felbukkantak ezeken a tájakon; ők is ennek a palettának a
színeiből lettek kikeverve.
Persze van néhány nyilvánvaló mechanizmus, ami megmagyarázza a
természetnek ezt az arcát; sok lény számára életmentő, hogy megfelelő színnel
álcázva olvadjon be környezetébe, ráadásul az evolúció is saját ízlése szerint
színezgette mindig a természetet. Ha a színskála csak a legkisebb mértékben is
egyezett az elképzeléseivel, már nagy általánosságban jól végezte dolgát.
Mostanában sok új ötlet merült fel azzal kapcsolatban, hogy hogyan
alakulnak ki az élőlények a természetben, és talán már az sem kizárt, hogy a
fraktálgeometria mélyebb összefüggéseibe is belelátunk, sőt, új káoszelméletünk
alapját képező "különös vonzerőkről" is beszélünk mostanság, és egy egyszerű
matematikusnak lassan a növekedés és az erózió beavatkozásával is számolnia
kell, és mindez együttesen arra utal, hogy a formák, színek és textúrák
létrejötte nem teljesen véletlenszerű vagy bizarr. Elképzelhető.
Valami ilyesmit fejtegettem Marknak, mire azt válaszolta, hogy szerinte
abszurd vagyok. Mivel ő ugyanazt a tájat fogadta be vizuálisan, mint én, el
kellett ismernem, hogy képzelőerőm feltehetően túl aktívan működött, hiszen
félsültre hevített az indonéziai nap.
Hozzákötöttük hajónkat egy
hosszú, rozoga famóló cölöpéhez, amely az elnyúló öböl közepén meredezett. A
cölöp láthatóbb végén egy kör alakú tábla vigyorgott, amelyet szöggel
erősítettek a helyére. Ő köszöntött minket Komodón, s látványa kicsit megtépázta
rettenthetetlenségünket.
Mikor ez megvolt, hirtelen valami erős szag
áradt felénk. Hozzá kellett szoknunk. Persze amíg nem horgonyzol le, nem
érkeztél meg, addig nem jár neked a vaskos, csípős, orrfacsaró, komodói
szagból.
Újabb csapást mért rettenthetetlenségünkre az elénk táruló
ösvény. Ez a móló magasságával párhuzamosan vezetett a parthoz, ahol a következő
adag szaghullámnak köszönhetően már tökéletesen elgyámoltalanodtunk; utolsó
csapásként pedig elénktárult egy turistafalu.
Az adminisztrációs központ, ahonnan a szigetet (amely
környezetvédelmi terület) irányítják egy csoport összetákolt fából állt;
mellette terült el egy kávéházi terasz és egy pöttöm múzeum. Ezen
objektumok mögött meredeken, félkörívben vagy fél tucat turistakunyhó állt
- gólyalábakon. Mivel épp ebédidő volt, vagy egy tucat humanoid csücsült a kávézó teraszán tésztát és 7Up-ot fogyasztva; amerikaiak, hollandok, meg amit akarsz. Honnan a csudából kerülhettek ide? És oda hogyan jutottak? Nem is szólva arról, hogy mi ez az egész? |
Az adminisztrációs kunyhó külsején egy fatáblán a szabályzat állt. Olyasmiket olvashatunk rajta, mint "Észrevétel-tétel a Nemzeti Park irodájában", "Külhoni látogatók", "Csak őröstül fókuszálható", "Húzzál hosszú nadrágot és cipőt is", meg "Itt kígyók vannak".
A tábla alatt kicsi, tömzsi sárkányalak pihent. Azért tituláltam picinek,
mert csak négy láb hosszú volt. Szétvetett lábakkal feküdt, mellső végtagjait
messze előrenyújtva, a hátsókat meg hosszú, csúcsos farka mellett pihentetve.
Eleinte kicsit meghökkentem, de aztán közelebbről szemügyre vettem. Kinyitotta a
szemeit, és rám bámult. Meglepett kiáltással ugrottam hátra, s ezzel egyidőben
gúnyos, krákogó nevetést hallottam a terasz irányából.
- Ez csak egy sárkány! - figyelmeztetett egy amerikai
lány. Odasétáltam. - Régóta itt vannak? - kérdeztem. - Ó, csak pár órája - válaszolta a lány. - A komppal jöttünk Labuan Bajoról. A sárkányok miatt. Unalmasak. A kaja meg szörnyű. - Miféle komppal? - érdeklődtem. - Szinte mindennap jár... - Ó! Ó, már értem! Úgy érti Labuan Bajóról? - Alá kell írnia a látogatók jegyzékét az irodában! - mondta az épület felé mutatva. |
Kissé gyűrötten csatlakoztam Mark és Gaynor társaságához.
-
Valahogy nem erre számítottam - adta tudtomra Mark elrettenthetetlen mennyiségű
csomagjaink közül, négy csirkét szorongatva.
- Biztos, hogy szükség
lesz ezekre? - faggatta Kirit.
Kiri véleménye szerint mindig jó ötlet
csirkét vinni a konyhába. Ellenkező esetben csak halat és tésztát kapsz.
- Én a halat jobban szeretem! - szögezte le Gaynor.
Kiri
kifejezésre juttatta ellenkező irányú véleményét. Szerinte a nyugatiak
csirkésebbek, ez köztudott. A hal csak parasztokhoz illő, olcsó mulatság. Mi
azonban a közkedvelt, szexi csirkékhez szoktunk.
Elvette a csirkéket,
amelyeket egy hosszú madzaggal voltak összekötve, lerakta őket a csomagok mellé,
majd feltessékelt minket az iroda lépcsőjén, ahol az őrök látogatási íveket és
tollakat adtak nekünk. Pont, mikor ácsorogva töltögettük az útlevélszámunkat,
születési időpontunkat, születési helyünket meg egyebeket, komoly káosz
keletkezett odakint.
Először nem tulajdonítottunk különösebb
figyelmet a pankrációnak, mert lefoglalt minket anyánk lánykori nevének
felidzése, meg hogy ki is tulajdonképpen a legközelebbi hozzátartozónk, de a
zajszint olyan magasra emelkedett, hogy behatolt gondolatainkba, és akkor már
azt is hallani véltük, hogy valami csirkék okozzák. A mi csirkéink.
Kirohantunk.
A tömzsi sárkány lerohanta a csirkéinket. Egyiküket a szájában rázta, majd mikor észlelte közeledtünket, hirtelen felszívódott az épület sarkánál, porfelhőt húzva maga után, mely beterítette a megszeppent, többi csirkét, amelyek még mindig sivalkodtak, miközben a madzaggal együtt ők is csúsztak tovább.
Miután a sárkány harminc yardnyi előnyre tett szert, megpihent, és egy
gonosz fejrántással elharapta a zsineget. A három csirke csapkodva és rikácsolva
szaladt szét, egyre nagyobb köröket írva le, miközben az őrök megpróbálták
bekeríteni őket. A sárkány, megszabadulva csirkefeleslegétől begaloppozott a
sűrű aljnövényzetbe.
Egy csomó "csak utánad" meg "nem, csak utánad"
után óvatosan futottunk abba az irányba, ahol felszívódott. Mikor odaértünk,
lihegve és idegesen bámultunk utána.
Az aljnövényzet egy hatalmas
gátat takart; ennek tetején ácsingózott a gyík. A sűrű vegetáció megakadályozott
minket abban, hogy egy yardnál jobban megközelítsük, de az is igaz, hogy nem
nagyon próbálkoztunk.
Egész nyugodtan heverészett. A fogai közül
kilátszott a csirke hátsó fele; ványadt lábai csöndesen kapálóztak a levegőben.
A sárkánygyík közönyösen méregetett minket felénk eső szemével, ami olyan volt,
mint egy sötétbarna karika.
Van valami mélységesen idegesítő abban,
ha az ember egy olyan szemet néz, ami éppen őt nézi, pláne hogy az a szem
megközelítőleg akkora, mint a sajátja, és pláne, hogy a másik szem tulajdonosa
egy gyík. A pislogása is idegesítő. Az nem egy normális, gyors, reflexszerű
mozdulat, amit az ember egy gyíktól elvárna, hanem egy lassú, jól megfontolt
hunyorítás, amiről az jut eszedbe, hogy átgondolja, mit tesz.
A csirke hátsó fele lanyhán kűzdött még egy pillanatig, a gyík pedig
enyhén szétnyitotta állkapcsait, hogy segítse áldozatát megkezdett útján a torka
felé. Ezt párszor megismételte, amíg már csak egy láb lógott ki a szájából.
Talán megelégelte a dolgot, de tény, hogy már nem mozgott. Ahogyan a gyík sem.
Csak bámult ránk. Végül mi voltunk, akik továbbálltunk megmagyarázhatatlanul
hideg, közönyös félelemmel.
Miért? - tűnődtünk a kávézó teraszán
ücsörögve, miközben megpróbáltuk lehűteni kedélyeinket egy 7Up-pal.
Hármunk hamuszürke arca tanúskodott egy undorító és rosszindulatú,
közelmúltbeli gyilkosságról.
Legalább olyan mészárlást kellett volna
végignéznünk, ahol az elkövető nem ilyen közömbös. Talán a hűvös,
megingathatatlan arrogancia érzése bántott annyira. De bármilyen rosszindulatot
is próbáltuk belemagyarázni a gyíkba, tudtuk, hogy ezek a mi érzéseink, nem az
övéi. A gyík sajátos nemtörődöm módján, a maga kis egyszerű, gyíkos dolgaival
volt elfoglalva. Fogalma sem volt az ijedelemről, a bűnözésről, a
szégyenérzetről, a csúfságról, amelyet mi, nem kevésbé bűnös, szégyenteljes
állatok próbálunk ráragasztani. Így mindez visszaszállt ránk, mintha tükörbe
szuggeráltunk volna, amely szerepét most egy rezzenéstelen, közömbös szem
töltötte be.
Letaglózva a gondolattól, hogy saját tükörképünktől
ijedtünk meg ennyire, csendben ücsörögve vártuk az ebédet.
Ebéd.
Figyelembe véve az aznapi eseményeket, az ebéd fogalma kezdett nagyon
átminősülni.
Az ebéd - mint kiderült - nem csirke volt. Azért nem
volt az, mert a sárkány felfalta. Hogy hogyan volt képes a konyha kideríteni,
hogy a csirke, amelyet a sárkány megevett, ugyanaz volt, amelyet tálalniuk
kellett volna - ez nem volt egészen világos számunkra, de úgy tűnt, ennek
tudható be, hogy sima tésztaételt szolgáltak fel, és tulajdonképpen hálásak
voltunk ezért.
Arról társalogtunk, hogy milyen könnyű
antropomorfizálni az állatokat, majd felruházni őket saját érzelmeinkkel és
előítéleteinkkel, amikor egyikük épp nem szimpatikus. Egyszerűen fogalmunk sem
volt arról, milyen egy extrém nagyságú gyíknak lenni, sem arról, mit is csinált
valójában, és mivel nem voltunk tudatában, milyen egy extrém nagyságú gyíknak
lenni, feltételeztük, hogy ő valószínűleg azt tette, amit ilyen helyzetben
szokás. Visszatetszést váltott ki a viselkedése, nem tolerálta az
emberségünket.
Mindnyájunknak megadatott a lehetőség, hogy saját
ízlésünk szerint éljünk túl. Ami számunkra megfelelő magatartás, az a gyíkoknál
nem egészen az, és fordítva.
- Például - kezdte Mark - mi nem esszük
meg saját kicsinyeinket, mikor azok a közelünkbe férkőznek, és mi éhesek
vagyunk.
- Hogy? - érdeklődött Gaynor letéve a kést és a villát.
- Egy kis sárkány is csak táplálék, ha egy nagyobb úgy dönt - folytatta
Mark. - Mozog, és van rajta kis hús. Kaja. Persze,
amennyiben
mindegyiküket megennék, frankón ki is halnának, tehát ez nem egészen
célravezető. A legtöbb állat életben marad, mert a felnőttekben van valami
ösztönféle, hogy ne egyenek a sajátjukból. A sárkányok túlélésére magyarázat,
hogy a bébikben van valami ösztönféle, hogy másszanak fára. A felnőttek túl
nagyok ehhez, így a kicsik addig ücsörögnek a fákon, amíg elég nagyok nem
lesznek, hogy a fajtájuk után nézzenek. Néhány bébi így is áldozatul esik, de ez
oké. Ez akkor van, mikor gyér a kajaszint, a populációnak meg kell a jó
kondíció. Persze néha spontánul is megesznek párat.
- Mennyi maradt
belőlük? - kérdeztem csendben.
- Vagy ötezer.
- És mennyi
volt belőlük?
- Vagy ötezer. Legalábbis amióta valaki meg tudja
mondani, mennyi is volt belőlük.
- Szóval nem különösebben
veszélyeztetettek?
- Dehogynem, mivel csak 350 tenyésztett nőstény
van. Nem tudjuk ugyan, hogy ez jó-e vagy nem, de maga a szám alacsonynak hat. Mi
több, amennyiben egy állatfaj populációja zsugorodik egy elszigetelt területen -
mint ez esetben, ahol a sárkányok csak pár szigeten élnek -, természetszerűleg
sebezhetővé válik az előfordulási helye, és amint a humanoidok felütik ott a
fejüket, kő kövön nem marad.
- Szóval kívül tágasabb!
- Ez
vitatható - mondta Mark. - Amennyiben senki sem tanúsít érdeklődést, nagy az
esély, hogy valami nem stimmel. Csak egy erdőtűz vagy egy betegség irthatná ki
őket. És az is aggasztó, hogy egy növekvő populáció, amely sosem futna össze az
emberiséggel, még a végén azt gondolná, hogy nagyon is jól megvan nélküle.
Veszélyesek. Nem csupán attól, hogy megesznek. Egy puszta harapás is komoly
gondokat okozhat. Tudod, mikor egy lovat vagy egy bölényt támad meg, akkor sem
feltétlenül akarja ott, helyben leteríteni. Ha a dologhoz küzdelem társul,
megsérülhet, s erre nincs gyógyír, így gyakori, hogy a gyík csak harap egyet és
továbbáll. De a baktériumok, amelyek a sárkány nyálában élnek, annyira
virulensek, hogy a sebek nem varosodnak, s az állat általában pár nappal később
elpusztul vérmérgezésben, tehát a sárkány elfogyaszthatja szabadidejében. Vagy
egy másik sárkány, annak függvényében, hogy melyik talál rá előbb. Nem viszik
túlzásba a formaságokat. Határozottan jót tesz ennek a fajnak, hogy a környék
jól el van látva erősen sérült és haldokló állatokkal.
- Volt egy jól
ismert esete egy franciának, akit egy sárkány harapott meg, és végül két évvel
később meghalt Párizsban. A seb elgennyesedett és nem akart begyógyulni.
Sajnálatos módon nem voltak sárkányok Párizsban, hogy ezt meg lehessen
bosszulni, így ez esetben a stratégia nem volt hatásos, de máskülönben az ötlet
nem rossz. A gondot az okozza,
hogy ezeknek a lényeknek eszük ágában
sincs a lábtörlőkön élni, és bár a falusiak Komodón és Rinkán igen elnézőek, már
történelme van a támadásoknak, haláleseteknek, az pedig felettébb elképzelhető,
hogy az emberi populáció és annak érdeklődésének növekedésével sokkal kevésbé
leszünk képesek türelmesen véghezvinni egy kalandot anélkül a kockázat nélkül,
hogy leharapják a lábad, és kitépik a beleid az arra járó sárkányok.
- Így, amint azt már láttuk, Komodó manapság védett nemzeti park.
Eljutottunk addig a pontig, ahol megfontolt beavatkozással kell megmentenünk a
ritka példányokat, és ezzel megnövekedett irántuk az érdeklődés. Az érdeklődés
következtében pedig a látogatók száma. Amennyiben ez óvatosan szabályozott, és a
zavargások száma minimális szinten van tartva, akkor a dolog működőképes.
Remélem. Nem akarok úgy tenni, mintha kicsit sem aggódnék.
- Én az
egész hely miatt aggódom! - szólalt meg Gaynor borzongva. - Valami ijesztő
rosszindulat lengi körül.
- Csak képzelődsz! - mondta erre Mark. -
Egy természetbúvárnak ez maga a paradicsom.
Hirtelen csúszás zaja
érkezett a terasz tetejének irányából, és egy hatalmas kígyó vágódott előttünk a
földre. Pár parkőr odarohant és bekergette egy közeli bokorba.
- Ezt
nem csak képzeltem! - jegyezte meg Gaynor.
- Tudom! - szólt Mark
lelkesen. - Ez valami csodálatos!
Délután Kiri és egy őr vezetésével felfedezőkörútra indultunk. Nem
találtunk sárkányokat, ám amint vakmerőn verekedtük át magunkat a bozóton,
találkoztunk egy madárral, s ettől meglehetősen otthonosan éreztem magam.
Méltán voltam híres gépkezelő tehetségemről, és ritkán töltött el nagyobb
boldogság, mint amikor egész nap a számítógépemet programozgathattam, hogy egy
program segítségével véghezvigyek valamit, amit kézzel megcsinálni legalább 10
másodperc lenne. Az idő érték, és megéri tíz másodpercet megspórolni akár úgy
is, hogy egy egész napot kelljen küzdeni érte.
A megcsodált szárnyas
erőteljesen hasonlított egy csirkére, leszámítva azt, hogy repülni is tudott,
mert így könnyebb a sárkányok elől elmenekülni, hisz azok csak a mesékben
röpködnek, meg az olyasfajta rémálmokban, amilyenek komondói éjszakáimon
gyötörtek.
A lábastyúk egy csodálatos munkamegtakarító eszközt fejlesztett ki magának. A szóbanforgó munka, amelyet el akar kerülni, az időrabló ücsörgés a kiköltendő tojásokon, mialatt sokkal értelmesebb dolgokkal is elüthető az idő. Itt meg kell jegyeznem, hogy mi valójában nem is magával a madárral találkoztunk, ahogyan azt képzeltük, hanem a munkamegtakarító eszközre akadtunk rá, ami valami olyasmi, amit nehéz nem észrevenni. Ez egy kúp alakú halom, vastagon felhalmozott földből és rothadó növényekből, amelynek az alapja hat láb hosszú és ugyanilyen széles. |
Időm egy vidám órácskáját egyszer egy olyan program írásával töltöttem,
amely pillanatok alatt kiszámítja a halom térfogatát. Csinos, szexi kis program
lett, mindenféle pop-up menükkel és egyéb hasznos beállítási lehetőségekkel,
hogy amennyiben a jövőben egy hasonló lábastyúk-fészekre bukkannék, alapvető
méretei betáplálásával a számítógépem a másodperc töredéke alatt képes legyen
meghatározni a térfogatát, és ez fantasztikus időmegtakarítás. A dolog
árnyoldala az, hogy nem valószínű, hogy a jövőben akármikor is szükségem lesz
egy lábastyúk-fészek térfogatának kiszámítására, de ez igazából mellékes. Ennek
a fészeknek a térfogata kicsivel több volt, mint hét köbméter.
Ez a
halom valójában egy automata költőgép. A hőt a kémiai reakciók szolgáltatják, s
ez fűti a beleásott tojásokat.
Emellett vagy ennek ellenére a
lábastyúk maga is képes a szükséges hő előteremtésére.
Minden
lábastyúknak, amely ellenőrizni kívánja a kiköltendő tojások megfelelő hőjét,
először át kell verekednie magát három yard rohadó növényzeten, majd a
fedőnövények elvételével vagy továbbiak felhordásával be kell állítania az
ideális hőfokot.
És ezzel már ki is küszöbölik a tojásokon való
fölösleges ücsörgést.
Ez igencsak felvidított, és újdonsült jó kedvem
egészen addig tartott, amíg vissza nem keveredtünk a faluba, s be nem léptem
annak a kunyhónak az ajtaján, amelyet alvóhelységnek használtunk.
Igen nagy volt és rengeteg cölöpre épült, ahogyan azt már említettem,
kézenfekvő okokból. Ugyanakkor a faanyag, amelyből készült, félig elkorhadt,
ráadásul a matracok is nyirkosak és büdösek voltak a kis hálószobákban, ahol
hatalmas pókhálók lógtak a sarkokban, döglött patkányok hevertek a földön, és
egy túltelített vécé illata lengte be a helységet.
Megpróbáltunk ott aludni, de végül a patkányok és a kígyók hadakozása keltette zaj, amely a lyukakból áradt, arra ösztökélt minket, hogy kimenjünk és a hajónk fedélzetén éjszakázzunk.
Korán keltünk, hideg, nyirkos harmatban fürödve, de legalább a
biztonság érzetével. Összecsomagoltuk a cuccunkat, majd visszaindultunk a
kikötő fölé hajló ágak közt. Amint elhagytuk az ágakat, ismét megtámadott
minket az a rosszindulatú szag, amely azonnal eszébe juttatja az embernek,
hol jár: Komondón. Reggel biztosítottak minket róla, hogy aznap biztos látunk majd sárkányokat. Méretes sárkányokat. Igazából fogalmunk sem volt arról, hogy mibe keveredtünk, de akármibe is, az határozottan eltért eredeti elképzelésünktől. Nem várt eseménynek mondható hát, hogy egy döglött kecskét kellett végig magunkkal vonszolnunk, majd lesben ülni egész nap egy fa tetején. Ez a nap minden vonatkozásban nem várt meglepetéssel szolgált: elsőként két tucat amerikai turista érkezett egy speciális, bérelt hajón. Legtöbbjük idő előtt nyugdíjazott lehetett; fényképezőgépekkel felszerelkezve, poliészter melegítőben, aranykeretes szemüveggel ácsorogtak és vadnyugati akcentusuk volt. Én pedig nem tudtam elhinni róluk, hogy egész nap egy fa tetején ücsörögnek majd. Picit meg is lepődtünk a dolgon, és elkeseredve konstatáltuk, hogy rettenthetetlenségünk utolsó darabkái is szétfoszlottak. Találtunk egy idegenvezetőt is, akitől megkérdeztük: "Mi ez itt?" |
Bal kéz felől egy zenepavilon volt kialakítva.
Pár sor szék
állt egymás mögött, melyeket csapott fafödémmel védtek a naptól és az időjárás
viszontagságaitól. A zenepavilon két végéhez egy kék nylonkötél volt erősítve,
amely belógott a víznyelőbe, ahol egy kis, hajlott fán egy csigára volt
rátekerve.
Kicsi vaskampó lógott róla. A párás, de forró nap
fényében, a kis fa körül, a rohadt halál illatát árasztva hat nagyra nőtt,
koszos szürke sárkánygyík ácsorgott.
A leghosszabb úgy tíz lábnyi
lehetett. Először igen nehéznek tűnt felbecsülni a méretüket. Még nem voltunk
túl közel hozzájuk, a fényviszonyok sem segítettek; az egybeolvadó szürkeségben
csak a szemeiket láthattuk tisztán, amik alapján nem könnyű megsaccolni az
állatok teljes méretét.
Egy ideig aggodalmasan meredtem rájuk, majd arra riadtam fel, hogy Mark
veregeti a karom. Megfordultam. A másik oldalon a sövénykerítés mögül egy
hatalmas sárkány közeledett felénk.
Kiemelkedett az aljnövényzetből,
és bizalomgerjesztően azt sugallta, hogy a közelében lévő emberek
előreláthatólag az ő önkéntes táplálékai. Később megtudtuk, hogy a
sárkánycsoport, amely a víznyelőben ejtőzött, ritkán tette ezt máshol, és
észrevehetőleg más nem is foglalkoztatta őket, csak hogy egy jót heverésszenek,
aztán bekajáljanak.
A sárkánygyík agresszíven közeledett lábait a földhöz csapkodva, először a
bal elsőt, majd a jobb hátsót, aztán fordítva. Könnyedén, ruganyosan cipelte
hatalmas súlyát, lengette a testét, szándékosan ijesztő hatást keltve. Hosszú,
egyenes, világos, villás nyelvét ki és be húzogatta, szagok és döglött, rothadó
tetemek szempontjából tesztelve a levegőt.
Amikor a kerítés túlsó
végéhez ért, ingerülten előre-hátra kezdett himbálózni, mintegy bevetésre várva;
nehéz farkát lengette és csapdosta a poros földhöz. Durva, érdes bőre lazán
ringott a testén, mint csuklyaszerű ráncok sokasága a hosszúkás, halált kifejező
arc előtt. Lábai vaskosak, izmosak voltak, s a végükön lévő karmok pont olyanok,
amilyenekre egy sárgaréz asztal lábain számíthatsz.
Mikor az állat kiemeli a fejét a kerítés mögül, majd megfordul, azon
kezdesz el gondolkodni, hogy ezt a trükköt meg hogy csinálta?
Egy
csoport turista közeledett felénk az ösvényen, vidáman, gondtalanul várva az
eseményeket. Nicsak, ott van egy olyan sárkány! Ó, egész termetes. Dögösen néz
ki!
És a legrosszabb még csak most jött.
Diszkrét
távolságra a zenepavilontól a kecskét kezdték széttrancsírozni. Két őr fogta le
a küzdő, bégető jószágot: a nyakát egy fatuskóval nyomták a földhöz, majd egy
macsétával leválasztották a fejét, miközben egy köteg leveles faágat tartottak
az előtörő vér útjába. A kecskének kellett néhány perc, mire felfogta, hogy
halott.
Mikor ez megtörtént, az egyik hátsó lábát a kerítés mögötti gyíknak
dobták, majd a maradványokat ráakasztották a kék nylonkötél végén lengő
kampóra. Az ringott és himbálózott a széltől, miközben a víznyelő alján
terpszkedő sárkányokhoz engedték lefelé. A sárkányok eleinte csak lanyha érdeklődést tanúsítottak. Jól táplált, álmos jószágoknak tűntek. Aztán az egyik felnyújtotta a nyakát, megközelítette a lógó tetemet, majd óvatosan letépett belőle egy darabot. A kecske belei ekkor kifordultak és a sárkányra ömlöttek. Gőzölögtek egy darabig. Először úgy tűnt, hogy semmi nem fog történni. Aztán egy másik sárkány nekiindult. Szaglászta és nyaldosta a levegőt, aztán a kecskebélbe harapott az első sárkány feje mellett, mígnem az megelégelve a dolgot maga is tépett egy húscafatot. Az első harapásnál zöld folyadék ömlött ki a csillogó, szürke tömlőkből, majd amikor a hús engedett, mindkét sárkány fejét elborította ez a folyadék. - Azta, ez nagyít, Paulina! - szólt a férfi a közelben egy látcsövet tesztelve. - Még annál is nagyobbnak látszik, mint amekkora! Ezen keresztül pont akkorák, amekkorának képzeltem őket!" |
Ami mostanra abból a kecskéből maradt, melynek küzdelmét nyomon
követhettük, előttünk feküdt egy vértócsában az ösvényen egy tört
bokacsontját mutogató láb formájában, a kék nylonkötél kampós végén.
Egyedül egy sárkány érdeklődött még mindig iránta, s egykedvűen rágcsált
megfeszülő izmokkal. Aztán szabályszerűen rákapott a lábmaradványra, majd
gonosz fejmozdulatokkal megpróbálta leszerelni a kampóról. Ezt követően
meghökkentő módon bekapta a lábat a tartozékokkal együtt. Huzigálta és
rángatta magát, hogy a lábnak mind nagyobb és nagyobb része lehessen a
torkában, míg végül csak a kampó vége látszott ki. Kis idő elteltével a
sárkány lehasalt és kővé dermedt. Vagy tíz percig így maradt, aztán egy őr
elvágta a kötelet a macsétával. A legutolsó kecskedarab lecsúszott az
állat gyomrába, ahol paták, szarvak és csontok indultak rothadásnak az
enzimek maró hatása alatt. Engedélyt kértünk a távozásra. |
Ennek az
anyának a gyermekét egy sárkány ette meg, amint az a lakás bejárati lépcsőjén
üldögélt.
link:
Varanus Komodoensis http://www.scz.org/animals/d/komodo.html
Komodo Dragons at the San Antonio Zoo http://www.txdirect.net/users/seriedel/komodo.htm
The Komodo Dragon... a living dinosaur http://einstein.kutz.com/komodo/kmd_drag.htm
Komodo Facts http://www.freeyellow.com/members5/sahabat-satwa/komodo.html
Survivors: Komodo Dragon http://www.i3tele.com/photoperspectives/survivors/html/dragon.html
Endangered Species http://houck.salkeiz.k12.or.us/houck.website/cool.sites/sci/ESpecies/komodo.html